Kegyetlenül kongó, ünnepi ürességeink

„Egyébként meg persze, hogy szeretjük a másikat, hogyne szeretnénk, de karácsonykor mégiscsak teljességet kellene éreznünk. A karácsonyi csengettyű örömhírt hozó dallamát azonban sokszor a megmagyarázhatatlan, kongó üresség zengi túl bennünk. És valóban: soha nem tör ránk kegyetlenebbül ürességünk tudata, mint olyankor, amikor leginkább nem volna illendő ilyesmit éreznünk.

Ez már csak így van, az ember nem tud adott időpontra megérkezni. Nincs olyan, hogy most még nem, de majd holnap, holnap ígérem teljes leszek. Egyébként éppen ezért nem működnek az újévi fogadalmak sem: most még képtelen vagyok rá, de az új évben minden más lesz! – mégis, hányszor lett már minden más? Aztán vihetjük tovább egész évre a saját magunkban való csalódás terhét is, grátisz. Nemcsak magát az ünnepet, de az adventi várakozást is el tudja homályosítani a hétköznapok izzadtságszagú saját magunk után loholása, melyhez elkerülhetetlenül társul a frusztráció és a lelki gyötrődés érzése.

És szégyenkezünk. Mert amikor eljön az ideje, úgy állunk meg a betlehemi jászol előtt, hogy rájövünk, szívünk túl slampos, lelkünk túl piszkos, elménk túl zajos ahhoz, hogy befogadja a karácsonyi csodát.”