Már nem akarunk gyűlölni

„Fontos, hogy jó kondiban legyél, hiszen havonta többször fellépsz: 2015. október 13-a óta már több mint 90-szer adtátok elő Cuhorka Emesével a Szabó Réka rendezte Sóvirág című táncelőadást, rendre telt ház előtt – itthon és külföldön is. Az előadás létrejöttét kíséri végig a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon fődíjat, a Szarajevói Filmfesztiválon emberi jogi díjat, az amszterdami dokumentumfilm-fesztivál (IDFA) két szekciójába is beválogatott dokumentumfilm, A létezés eufóriája, amit szintén Szabó Réka rendezett. Ott voltál Szarajevóban és gyakran mész vidéki vetítésekre is. Hogy viseled a sok utazást, a lakásodon készülő interjúkat, fotózásokat, az esetleg tiszteletlen, fájdalmas kérdéseket?

Fordítva vagyok bekötve: engem feldob, lelkesít a szereplés tudata, de persze nagyon fáraszt is. Ha már fáradtság: amikor készültünk a Sóvirágra, nem is a mindennapos táncpróba volt a legmegterhelőbb, hanem a szövegtanulás. Fejből szoktam beszélni, nehéz volt az életemről szóló, előre megírt mondatokat megtanulni és elmondani. Újságíró tett már fel tapintatlan kérdést, például, hogy nem szerettem volna-e saját gyereket szülni. Tudniillik, a meghalt legjobb barátnőm gyerekei lettek az én gyerekeim. A lányom, Judit zongoraművész, aminek én készültem gyerekkoromban, tanít és zenekarban is játszik, talán most a koncertezés lesz újra előtérben, aminek nagyon örülök. A hátam mögött már felhangzott, hogy jaj, de boldog lehet, akinek ilyen tehetséges lánya van. Számomra ez a legnagyobb sikerélmények egyike. És van négy unokám: az ikrek közül az egyik a MOME-n végzett portréfényképész, másikuk szakács. Amikor főz, megállapítom: a poros lábnyomába sem érek. A fiam, Gergely 18 éves kora óta Kanadában él, ott van a másik két unokám.

Elhangzik a filmben, hogy nem vagy sírós típus. Valaha azért kisírtad magad?

Sírással nem megyünk semmire, anyám mindig ezt mondta. Auschwitzban és azóta sem sírtam, pedig 49 családtagom ott maradt. Az tud leginkább megindítani, amikor a húgomra gondolok. Anyám, nagyon okosan, engem teljesen bevont a nálam 7 és fél évvel fiatalabb Gilike körüli teendőkbe, kicsit mintha az én gyerekem is lett volna… Hihetetlen, hogy a kistestvéred nincs, de te élsz, nem természetes állapot. Minden túlélőben ott a lelkiismeret-furdalás és az állandó kérdés, hogy miért pont ő maradt életben.

Ez felelősséget is róhat a túlélőkre...

Ezért kezdtem el 60 év hallgatás után előadásokat tartani és könyveket írni a traumámról, Auschwitzról. Számomra teljesen nyilvánvaló az az út, ami odavisz, hiszen végigéltem. Tehát érzékeny a hallásom. Ma már bennem van az a tudatosság, hogy mindent meg kell tennem, hogy felhívjam a figyelmet a veszélyekre, ezért is mesélem lépten-nyomon a történetemet. A holokauszt a világ bármely pontján megtörténhet megint, mert sose tanul egyik generáció a másiktól. Ha a vízcsapból is a gyűlölet folyik, ráadásul hivatalos alátámasztást is kap, akkor ne csodálkozzunk, ha mindenki tudatába bekerül. Nem tudom és nem is akarom követni a napi politikát, annyira kicsinyes. A magam eszközei­vel a gyűlöletmentességet próbálom nagyon közvetíteni. Akkor is, ha úgy tűnik, a gyűlölet az emberi természet velejárója. Azt képzelem be, hogy én olyan meggyőző vagyok, hogy tudok hatni a fiatalokra. A 15–25 év közöt­tiek nagyon nyitottak és nagyon akarják tudni, hogy mi történt valójában. Amikor szóltak, hogy a Nemzetközi Auschwitz Bizottság tagjaként nekem kell beszédet mondanom a 70. évfordulóra rendezett megemlékezésen Németországban, Angela Merkellel egy színpadon állva, akkor is az volt a hatperces beszédem üzenete, hogy mi, túlélők már nem gyűlölünk. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy milyen aljas érzület ez és hova vezet, nem akarjuk ezzel beszennyezni a lelkünket. És nagyon hiszek a közösség erejében: ha az emberek összefognak, akkor lehet tenni a parttalan gyűlölet ellen.

Nyomdakész, szikár, szinte távolságtartó stílusban beszélsz életed legkegyetlenebb részleteiről is – élőszóban és a könyveidben is.

Másképp nem lehet. Nem hatódom meg a saját történetemen, nem sírok a színpadon és nem utazom senki könnycsatornáira. Eszelős rög­eszmém, hogy beszélek róla, de nincsenek komplett sztorijaim. Végignéztem és -olvastam szinte az összes holokausztművet, nyolcszor voltam Auschwitzban. Szerintem három film­alkotásból lehet leginkább megtudni, milyen is volt: a Saul fiából, az 1945-ből és a mi filmünkből.

Szüleidnek csak jóval a borzalmak után »bocsátottál meg«. Édesanyádra azért nehezteltél, mert nem maradt veled, édesapádra, mert nem látta a jeleket és nem költöztetek külföldre. De te is Magyarországon maradtál. Miért?

Szerencsés voltam, mert mindkét szülőm példaképem volt, mindkettőre nagyon akartam hasonlítani. Anyámra talán jobban sikerült. A hozzájuk fűződő viszonyom sok fázison ment keresztül, de jó ideje már a megfelelő helyre kerültek bennem.
Egyszerűen nem akartam máshol élni. Eszement dolog, nem tudom megmagyarázni. Mintha mazochista lettem volna. Negyvennyolc évet húztam le a külkereskedelemben. Mi­­nimum négy útlevelem volt: külön nyugati, szocialista és arab országokba, valamint Izraelbe. De nem bántam meg, hogy itt maradtam. Azzal együtt, hogy van egy olyan »háttérpanelem«, hogy nekem minden »jár«, az élet önmagában is eufórikus, és bár nem biztos, hogy az volt beleírva az alapszerződésembe az élettel, hogy 94 évesen előadásban táncolok és filmfesztiválon szerepelek, ez lett belőle. Nem túlzok és nem panaszkodom: van, hogy egy nap 50 e-mailem érkezik, gratulációk, kérdések, történetek, felkérések. Van, hogy olyan szépeket írnak, amit talán meg sem érdemlek. Néha úgy érzem, tettem valamit a mostani elismerő szavakért, a felém irányuló szeretetért, pedig nem tettem igazából semmi különöset.”