Ész és hagyomány: a szentté avatott Newmanről

Vasárnap szentté avatta Ferenc pápa John Henry Newmant, a nagy angol konvertitát, aki XVI. Benedek egyik kedvenc teológusa volt (s ő avatta boldoggá 2010-ben). 

Az 1801-ben Londonban született Newmant fiatalon szentelték diakónussá az anglikán egyházban. Az anglokatolikus Oxford-mozgalom vezéregyénisége lett, mely

Azonban az anglikán egyház igazolásával foglalkozó Newman arra jutott, az ősegyházzal a leginkább a katolikus egyház képviseli a folytonosságot, így sok éves vívódás után arra jutott, hogy katolizál, amire  1845-ben sor is került. 

1847-ben szentelték pappá, majd létrehozta a Néri Szent Fülöp Oratóriumot Angliában. XIII. Leó pápa bíborossá kreálta. 1890-ben hunyt el Birminghamben, XVI. Benedek pápa is ott avatta boldoggá 2010. szeptember 19-én. Newman XVI. Benedek egyik kedvenc teológusa volt.

Newman mai napig meghatározó személyiség mind az anglikán, mind a katolikus egyház, mind a konzervatív politikai hagyomány számára. A maga idejében ugyanis

és a katolikus egyházon belül is a mérsékelt konzervatívok közé számított. Az első vatikáni zsinat idején szembekerült az intrazingensekkel, sőt úgy tartotta, hogy nem volt szerencsés kihirdetni a pápai tévedhetetlenség dogmáját – ugyanakkor a dogmát magát elfogadta, csak az időzítéssel voltak gondjai. 

Newman a dogmafejlődés tanáról írt, 1845-ös Essay on the Development of Christian Doctrine című munkája a szenthagyományt, tehát az isteni kinyilatkoztatás és a dogmák tekintélyét egyezteti össze az észérvvel. Ez nem csak a teológia számára fontos hozzájárulás, hanem a tradicionalista konzervativizmus számára is: mind a két generációval később élő honfitársa, Gilbert Keith Chesterton, mind a mai, kortárs filozófia egyik legnagyobb személyisége, a kommunitárius (marxistából tomistává vált) Alasdair MacIntyre számára illuminatív erejű munka volt a dogmafejlődésről írt tanulmánya.

A most szentté avatott Newman elmélete előfutáraként hivatkozik Joseph De Maistre francia ellenforradalmárra, akit a francia romantika alapítójával, a royalista-ellenforradalmár, szentszéki nagykövet François-René de Chateaubrianddal együtt a hitvédő világi apologéták közt említ az egyetem eszméjéről írt 1852-es elmélkedésében is.

Newman az egyházi tanítás kibontakozásának és egységének hét ismérvét nevezi meg: annak meg kell őriznie az eredeti karakterét; ugyanazokat az alapelveket kell vallania;

logikailag összefüggőnek kell lennie; következnie kell a későbbi fejleményeknek a korábbiakból (azaz a korábbiaknak anticipálnia kell a későbbieket); szükséges, hogy megőrizze a régi elveket, akár új formában, azaz konzervatív attitűddel kell a múlt iránt viseltetnie; valamint folyamatosan állhatatosnak kell lennie, hosszú időn keresztül megfelelő állapotban kell megmaradnia.

Az ateista-szkeptikus Anthony Quinton szerint Newman a régivágású brit konzervativizmus utolsó képviselője volt, akit nem nagyon foglalkoztattak a világtörténelem kérdései és a szociális problémák, inkább a lelkek üdvére koncentrált. Teológiai hagyományelvét Newman – mutat rá Quinton – az állam és az egyház viszonyára is alkalmazta, minthogy szerinte az alkotmány az fontolva haladás módján változhat egészségesen. 

Pályája elején Newman elutasított minden változást: „A változástól való félelem – írta egy korai prédukációjában – nem egyszerűen az erényes szellem ismertetőjele, hanem bizonyos értelemben maga az erény”. Később persze ennél megengedőbb lett.

Az Egyetem eszméje című írásában például annak ellenére, hogy hit és erkölcs dolgában a katolicizmus egyetemességét hirdette, a politikai hagyományok tekintetében a konzervatívok közmondásos, partikularista rugalmasságát tette magáéva, elutasítva a felvilágosult univerzalizmust, letéve a voksot a középkori eredetű organikus társadalomszemlélet mellett.

Szerinte minden nemzetben fellelhető „bizonyos hitek, meggyőződések, szabályok, szokások, hagyományok, közmondások és elvek elegye; egyik részük politikai, a másik társadalmi, a harmadik morális természetű; s mindezek valamilyen meghatározott kormányzat, modus vivendi vagy államformába irányába mutatnak”. 

Hozzáteszi: „ez adja egy állam alkotmányát, mivel ez biztosítja a nemzeti egységes a kormányzati hatalom egyidejű erősítésével és annak ellenőrzésével. Valamiképp több ez, mint törvény; sajátos eszmék megvalósulása, olyanoké, melyekhez talán századok óta igazodik a faj, melyeket emlékezet előtti idők óta szem előtt tart, melyek lelke legmélyébe fészkelték be magukat, melyeket szentnek és lényegében örök érvényű igazságoknak tekint, függetlenül attól, hogy azok-e vagy sem”.  

Newman szerint tehát

de azért a brit alkotmányt terjeszthetőnek tartotta. Szerinte „a hatalom féke a kormányzat; a szabadságé az alkotmány”. A hagyományos polgári jogokat nem támadta, és nem támogatja az abszolút hatalmat sem. 

Keményen bírálta a liberalizmust is, hiszen a romantikus ellenforradalmi gondolkodáshoz tartozott. Szerinte téves a liberalizmus optimista emberképe, mivel az ember eredendően erkölcstelen és rászorul az isteni kegyelemre. Munkáiban amellett érvel: a kollektív bölcsesség feljebbvaló az egyéni racionalitásnál. A vallási liberalizmust is elutasította, mivel az szerinte teljes relativizmushoz vezetne (a mai fejleményeket látva alighanem igaza volt). Grammar of Assent című munkája logikus hitvédelem a matematikai-természettudományos „papírlogika” kritikájával fűszerezve.

Newman áttérésével és munkásságával tulajdonképpen 130 évvel a posztmodern megjelenése előtt cáfolta annak fő tételeit,

Bebizonyította, hogy nem vagyunk teljesen a struktúrák fogjai – de azok nélkül is bajba kerülünk. 

Emellett – akárcsak a huszadik század második felében alkotó Joseph Pieper – a hagyományok tekintetében a változások elismerése mellett az állandóságot hangsúlyozta. 

Állandóság, hagyomány, tekintély, közösség, organikus társadalom, mérsékelt kiegyensúlyozás  – John Henry Newman, a felvilágosodás és a posztmodern premodern kritikusa ma is megérdemli figyelmünket, nem csak mint szent és teológus, hanem mint konzervatív gondolkodó is.