Latin-Amerika népeinek felszabadulását Simón Bolívar nemcsak a gyarmattartó Spanyolország meggyengülésének és a fegyveres harc győzelmének tulajdonította, hanem annak is, hogy „az a kapocs, amely [Amerikát] Spanyolország fűzte, elszakadt; a közgondolkodásban volt minden ereje”. Ehhez szorosan kapcsolódik, írta 1815-ben, hogy „nemcsak megfosztottak bennünket a minket megillető jogainktól, hanem valamiféle örökös kiskorúság állapotában is tartottak minket a közéleti tevékenység terén.” [Az idézetet köszönöm Czopf Áronnak.]
A gyarmatosítás fátyla és a kiskorúság önkéntes elfogadása együtt jár,
nem lehet anélkül felnőni, hogy előbbit le ne szakítanánk.
Hiába szerzett azonban a „bennszülöttek pártja” nyolc éven belül háromszor alkotmányozó többséget és változott meg a világ menete a 2010-es évek második felére (vagyis fordult meg a szél a nemzetállam megerősödését és a globalizáció megreccsenését ígérve), ha a kolonizáció narratívája továbbra is zavartalanul érvényesülhet. A liberális kulturális hegemónia intézményei ugyanis jelentős részben csorbítatlanok maradtak, s itt nemcsak kézzelfogható média- és művelődési struktúrákra, megőrzött pozíciókra kell gondolnunk, hanem megalvadt kapcsolatrendszerre, öröklött narratív előnyre, töretlen diszkurzív hatalomra is.
Másként fogalmazva: 2008 és 2016 között immár maguk a kolóniák urai is elbizonytalanodtak, sőt anyaországaikban is zavar támadt (leginkább azzal, hogy Trump nyilvánosan felrúgta a „washingtoni konszenzust”, Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyása mellett döntött, a német belpolitikai szélcsend megszűnt), sőt a helyi komprádorburzsoázia is elvesztette politikai-gazdasági hegemóniáját, de a komprádor értelmiség kulturális hegemóniája mégis intakt, ha nem is teljesen sértetlen.
Emiatt van, hogy a gyarmatosítás belsővé tételéért felelős komprádorértelmiség, a hangját kihangosító média, valamint a társául szegődő nemkormányzati szervezetek, aktivisták zavartalanul terjeszthetik a „koloniális mentalitást”, a globalizáció értékrendjét, a „merjünk kicsik lenni” attitűdjét s képviselhetik az örökös utánkövetés Jászitól Bibón át máig ívelő misszióját. Miután az olyan fogalmak, mint a „jogállamiság”, az „európai értékek” és a „liberális demokrácia” a ’90-es évek közepe óta fokozatosan eloldódtak a szó szoros értelemben vett jelentésüktől, a politikai nyomásgyakorlás és a kollektív lelki terror fegyverei lettek a kezükben. Olyan jól forgatható fegyverek, amelyek szándékosan kiterjesztett jelentésüknél fogva kiválóan alkalmasak arra, hogy a kulturális nyomásgyakorlás eszközei legyenek – velük ragasszák össze a töredező elmaradás-diskurzust, politikai lelkiismeret-furdalást okozzanak, leépítsék az önállóság iránti vágyat és visszatereljenek a gyarmati gondolkodás keretei közé. „A fátyol felszakadt, már láttuk a fényt, de most vissza akarnak tuszkolni bennünket a sötétségbe” – így Bolívar.
Erre a narratívaalkotásra kiválóan illik a mondás, hogy „amíg az oroszlánoknak nem lesznek saját történészeik, addig a szafarik történetét a vadászok írják” (Chinua Achebe). A magyarázatadás, a történetmesélés és az értelemtulajdonítás az uralkodás szelíd, de annál hatékonyabb eszköze. A koloniális logika felszámolása nélkül nem tudunk igennel válaszolni arra a szélesebb történelmi perspektívában mozgó kérdésre, hogy korszak lesz-e a rendszerből?