Mi, bennszülöttek

„Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lenni. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké?” (Németh László, Balatonszárszó, 1943)

A kolonizáció hegemóniája

A mindenkori gyarmatosítók legfőbb eszköze az alávetettség maradandó biztosítására nem elsősorban a katonai erő volt, hanem az a mentalitás, amit a bennszülöttekre kényszerítettek. Ezt leginkább az elmaradottság folyamatos demonstrálásával, rasszista praktikákkal, az őslakos kultúra lebecsülésével, valamint a hódítók magasabbrendűségének erősítgetésével érték el. A gyarmatterületek közvetlen megszerzése fegyveres megszállással és kereskedelmi kizsákmányolással történt, közvetett és hosszú távú biztosítása azonban kulturális alávetéssel, meggyőzéssel és legfőképpen olyan – morális, filozófiai, vallási, politikai, ideológiai – magyarázatokkal, amelyek az alávetést szükségesnek, sőt hasznosnak, a gyarmatosítást megérdemeltnek, a gyarmattartókat pedig felsőbbrendűnek mutatták be. Amikor ez a nézet széles körben elfogadást nyert, akkor fejeződött be a gyarmatosítás.

vagyis ha a bennszülött úgy érzi, hogy irracionális hitvilága, elmaradott szokásrendje, primitív mítoszai miatt pironkodnia kell. Emiatt a dekolonizáció valójában akkor kezdődik, amikor a gyarmatosítók kulturális hegemóniájától sikerül megszabadulni – ez megtörténhet már a gyarmatrendszer tényleges felbomlása előtt is, de akár a kolonialisták távozása után sem következhet be. Ezért mondta Thomas Sankara, Burkina Faso egykori miniszterelnöke, hogy „valójában az elménket kell dekolonizálni, hogy úgy fogadjuk el a népünket, amilyen, és ne szégyenkezzünk miatta”.

A tengerentúli gyarmatosítóknak mindig megvoltak a maguk helybéli nyerészkedői, komprádorai, illetve kollaboránsai, afféle muszkavezetői és moszkovitái, melyek közül a legfontosabbak azok voltak, akik a gyarmatosításnak értelmet adtak és ezzel segítették elterjeszteni a bennszülöttek között a hódítók szempontjait.

A hódító hatalom urai és az alávetettek közötti belső közvetítőszerep majdhogynem fontosabb, mint a külső katonai erőé és a kereskedelmi transzmisszióé. Míg a klasszikus komprádorburzsoázia a kereskedelemmel, a nyersanyagok értékesítésével és az infrastruktúra kiépítésével foglalkozik, a garnizonok fegyveres személyzete pedig ezek biztosításával és a fegyelmezés apparátusainak használatával van felhatalmazva; addig az a közvetítőkön múlik, hogy a gyarmatosítók kódjai beépülnek s üzeneteik célba érnek-e, hogy sikerül-e interiorizálni világmagyarázatukat. Benne a centrum és a periféria örök helyének kijelölésével-rögzítésével, az ennek megfelelően felállított végleges értékhierarchiával, a koloniális rendszert egyszer és mindenkorra leíró politikai fogalmakkal. Mégpedig minden esetben úgy, hogy az azonosulás gravitációs pontja a gyarmattartó erkölcsi-anyagi és kulturális-politikai szíve közepe legyen.

nem pedig a kereskedelmi kapcsolatokban, hajózási útvonalakban és a támaszpontok hálózatában. A kulturális struktúra maga a hatalom.

Edward Said szerint „az orientalizmus nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta” (Orientalizmus. 1978). Megállapítása szerint a 19. században a nyugati gyarmatosító nagyhatalmak egy olyan összefüggő politikai, közigazgatási, tudományos és irodalmi kultúrát hoztak létre (ez volna az orientalizmus), amellyel igazolni és működtetni tudták az imperializmus pusztán gazdasági-politikai gyakorlatát. A kézzelfogható katonai hódítást, a gazdasági kizsákmányolást és a gyarmatok adminisztratív megszervezését szerteágazó – többek között térképészeti, nyelvészeti, néprajzi, szépirodalmi, művészeti elemekből álló – kulturális hegemónia biztosította és törvényesítette (Culture and Imperialism. 1993). Ha a gyarmattartó egy hosszútávú nevelési folyamat során elérte, hogy a bennszülött az ő szemüvegén át nézzen önmagára, akkor a szélesen értelmezett kultúra segítségével mindennél erősebb legitimációt szerezhetett. A Said elméletének alapjait adó Antonio Gramscinál olvasható a költői kérdés: „Vajon lehetséges-e csak gazdasági-pénzügyi »imperializmus« politikai-intellektuális hegemónia nélkül?” (Quaderni del carcere IX. 132§)

A koloniális adminisztráció tengerentúlról jött tisztviselőinél és hivatalnokainál jóval közvetlenebb, hitelesebb és hatékonyabb,

beszélik a nyelvüket, ismerik a gesztusaikat; s ezáltal helyesnek, magától értetődőnek és érvényesnek mutatják a gyarmatosítás kódjait. A mindenkori kvízlingek és illésbélák nem minden meggyőződés híján képviselték a történelemben a birodalmi központok politikai és társadalmi rendszerének felsőbbrendűségét, berendezkedésének szükségszerűségét és racionalitását. Ők azok, akik a kenyai mau-mau felkelés egyik vezetője szerint „egy »fekete« európai osztályhoz” tartozva helyben támasztották alá s indokolták meg a brit gyarmatosítás gyakorlatát.

Puha gyarmatosítás

Nem lehet nem észrevenni, hogy a nyugat-európai nagyhatalmak 19. századi imperialista tekintete – a maga orientalizmusával, szociáldarwinizmusával és civilizatórikus hozzáállásával – mennyire hasonló ahhoz a 20. század végi, 21. század elejei transzatlanti nézőponthoz, amely szintén normáinak egyoldalú elfogadtatásával, a vele való kereskedelem kizárólagosságával és politikai rendszere hiánytalan átvételének megkövetelésével jellemezhető. Rokonságukat csak fokozza, hogy mindkettő a Nyugatról néz a Keletre, utóbbit rendre kaotikusnak, hatékonytalannak és zsarnokságra hajlónak tartva; amelyet kellő racionalizációval, rezsimváltással és az őt jellemző progresszív gondolkodás elsajátításával meg lehet változtatni. Míg azonban az eredeti orientalizmusba olykor némi romantikus paternalizmus, a „vadakkal” szembeni, jóllehet álszent irgalmasság és felsőbbrendűségérzéséből fakadó felelősségérzet vegyült, addig mai változata inkább a leplezetlen lenézéssel, az olcsón megszerezhető állami vagyon iránti mohósággal és piacrablással jellemezhető. Olyan hétköznapi jelenségekkel együtt, mint amilyen a „Kelet-Európába” látogató nyugat-európai bulituristák viselkedése s annak médiareprezentációja, amely azt közvetíti, hogy ha a gyarmatokon vagy, akkor olyasmit is megtehetsz, amit otthon nem merészelnél.

De akár a 19. század végi, akár a közelmúltbéli civilizáló törekvéseket nézzük, a változás mércéje minduntalan a Nyugat: annak történelmi fejlődése, politikai intézményrendszere, értékei és aktuális működésmódja. Ezt a „normatív imperializmust” (Frank Füredi) ma is számos eszközzel érvényesítik, melyek között a transzatlanti pénzügyi integráció keretei, a föderális/nemzetközi bíróságok döntései, az uniós szankciók (hetes cikkely szerinti eljárás, túlzottdeficit-eljárás, Sargentini-jelentés) és a médianyomás egyaránt szerepet játszik.

(Böröcz József: Hasított fa. 2017), különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy mindvégig a nyugati centrumországok diktálták a „keleti bővítés” feltételeit. Azt az összefüggést talán kár is magyarázni, hogy az európaiságba való nagylelkű befogadásnak megfeleltetett uniós integráció azoknak az országoknak az engedélyével és szabályai szerint valósulhat csak meg, amelyek a 20. század középső harmadáig a legnagyobb gyarmattartó hatalmak voltak. Habár, tegyük hozzá: a globalizáció, a neoliberális konszenzus és a liberális demokrácia elvárásrendszerének urai – nevezzük őket bár „davosi elitnek” (Samuel P. Huntington) vagy „transzatlanti uralkodói csoportoknak” (Kees van der Pijl) – egyre kevésbé államokhoz, mint inkább nemzetközi (föderális, globális, nemkormányzati) fórumokhoz kötődnek.

A 21. században az imperializmus nem is annyira állami, mint inkább államközi (EU, IMF, WTO), államok fölötti (Big Five, Emberi Jogok Európai Bírósága, multinacionális nagyvállalatok, globális médiakonglomerátum, Világbank) és államalatti (Nyílt Társadalom Alapítványok, NGO-k) aktorok révén valósul meg. – Ezzel szemben a bennszülöttek oldalán egyedül saját nemzeti pártjaik állnak. Amint az ír szabadságharc motorjának neve (Sinn Féin) keltául kifejezi: mi magunk.

Liberális imperializmus

Napóleon francia forradalom utáni európai hegemóniakísérletétől (1799–1814) kezdve a Pax Americana világméretű unipoláris erőszakáig (1991–2016)

ha lehet, akkor globális méretekben. Az elmúlt kétszáz évben ezt három szakaszban láthattuk megvalósulni.

1) Ahová csak Napóleon a Grande Armée élén eljutott, elvitte a forradalom eszméit, annak szekuláris-legalista (ma úgy mondanánk: jogállami) változatában. Amikor Hegel 1806-ban megpillantotta a Jénába bevonuló francia császárt, egyenesen a modern államiság hódítását látta benne, amely ellen kifejezetten reakciós-ellenforradalmi népfelkelések robbantak ki a Spanyol Királyságtól Tirolon át Porosz- és Oroszországig.

2) A napóleoni európai, szárazföldi hegemóniakísérlet bukását követően egy évszázadig (1815–1917/22) tengeri világhegemónia érvényesült: ez volt a Brit Világbirodalom kora. „A tengereken és a kereskedelemben érvényesülő erő hozta létre a flottát, amelynek segítségével létrejött a világbirodalom” – állapította meg ennek geneziséről Carl Schmitt. A Pax Britannica az ipari kapitalizmus termelékenységén, a világtengerek katonai ellenőrzésén, a Föld egészére kiterjedő gyarmatterületek uralásán, a szabadkereskedelem előnyeinek könyörtelen kihasználásán és a nemzetközi jogi-politikai környezet brit-konform, vagyis liberális irányba terelésén nyugodott.

3) A hidegháború utáni közel három évtizedig érvényesülő amerikai hegemóniakísérlet egy légi karakterű birodalom létrehozását célozta, amely az amerikai kulturális hódítást (a Szilícium-völgy „kaliforniai ideológiája”, divatipar, Hollywood, CNN, MTV, McDonald’s stb.) hol a „humanitárius intervenció”, hol a Global War on Terror – minduntalan a levegőből érkező (bombázás, cyber warfare, drón-csapások, elektronikus hadviselés) – végrehajtásával ötvözte. Az emberi jogokat, a piaci logikát, a nemzetközi szabadkereskedelmet és a liberális demokrácia terjedését szorgalmazó ideológia minduntalan egy új világbirodalom (George H. W. Bush 1991-es kifejezésével: New World Order) alapjainak megvetését igazolta.

Ezen hegemóniakísérletek alapján úgy tűnik, hogy a liberalizmus akkor érzi magát biztonságban, ha globális rendszert épít és mindenütt elterjeszti a maga modelljét (vö. „a demokráciák nem háborúznak egymással”). Ebből több következmény is adódik: 1) ha egy birodalom liberális akar maradni, akkor világméretekben el kell terjesztenie rendszerét, akár háborúval is; 2) a liberalizmus nem érvényesülhet birodalmi keretek nélkül (legyen az forradalmi rendszer, mint Napóleoné, vagy nem-forradalmi, mint a Brit Világbirodalom, esetleg poszt-forradalmi, mint a Pax Americana); 3)

amikor ellenzi a globális hatalomgyakorlás minden formáját, az univerzális politikai és gazdasági megoldásokat, és védi a nemzeti kultúrát, a nemzeti határokat, valamint a nemzeti és a népszuverenitást egymásra vonatkoztató nemzetállamot.

Nyikolaj Trubeckoj igen korán, a ’20-as évek közepén felvetette, hogy bár a gyarmatosítás rendje a „gazdasági uralomnak köszönhetően erősödött meg”, legfontosabb vonása mégis a gyarmatosok civilizációjának kulturális fölénye. Emiatt, írta, „a felszabadulás elképzelhetetlen a nemzeti kultúra egységének egyidejű megszilárdítása és önálló fejlődése nélkül”. Ma sincs ez másként: ha kulturálisan gyarmat maradunk, mert mentalitásunkat, fogalmainkat, viszonyítási pontjainkat és mércéinket az utóvédharcokat vívó komprádorértelmiség határozza meg, akkor hiába sikerül politikailag fokozni a bennszülöttek érdekvédelmét és gazdaságilag függetlenedni a gyarmatosok központjaitól, mégis veszíteni fogunk.

A gyarmati uralomtól való megszabadulás tehát fejben kezdődik és „a kultúra fegyver a függetlenségi harcban” (Amilcar Cabral). Különösen így van ez korunkban, amikor

A gyarmatosítók otthoni megrendülése és a koloniális ellenőrzés enyhülése, sőt megszűnése tehát még nem elegendő! Az őslakosok érdekvédelme egyszerre jelenti a helyi kultúra védelmét és az ennek megfelelő hazai politikai modell működtetését – a kettő szükségképpen feltételezi egymást. Őslakos kultúra nélkül nincs bennszülött-párti modell, és fordítva.

„A belga uralom ugyan véget ért Kongóban 1960-ban, de ez nem jelenti azt, hogy a belga uralom kihatásainak is vége lett volna” – állapította meg Edward Said. Ha csak (?) analógiaként és a metafora szintjén is, de a kolonizáció írja le a legteljesebben azt a viszonyt, amibe a magyar társadalom és a globalizáció, a neoliberális kurzus és a liberális demokrácia került. A politikai és a kulturális munka egymást erősíti, amint a szuverenitás védelme és a függetlenség kiharcolása is. A bennszülöttek hatékony érdekképviselete egyszerre irányul a saját identitás megerősítésére és az önálló politikai út következetes alkalmazására – máskülönben a gyarmattartók távozása után is gyarmatosítottak maradunk.