Elemző: Világszinten is odafigyelnek Orbán Viktorra (VIDEÓ)
Fricz Tamás szerint „az amerikai befolyás az Unióra nézve egy régi dolog. Így Donald Trumpot figyelembe kell vennie a brüsszeli elit tagjainak.”
Az antidemokratikus liberalizmus korszaka után a nem-liberális demokráciáé következik. Egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb.
A V4 lesz Brüsszel Vietnámja.
Az elmúlt három év európai választási eredményei itt-ott a populisták áttörését mutatják, ahol pedig erősebbnek bizonyultak náluk a globális struktúrák és helyi szövetségeseik, ott is meglepetést tudtak okozni. Brüsszel – és mindaz, amit szimbolizál – egyre inkább olyan ostromlott várhoz hasonlít, amelyet kívülről a nép, belülről pedig saját válságai (nehézkes bürokrácia, döntésképtelenség, legitimációhiány, migráció) fenyegetnek.
A globális–transznacionális struktúrák normatív imperializmusa és gazdasági–kulturális kolonizációja ugyanis a pillérjéül szolgáló államokban és a gyarmatosítandó országokban egyaránt ellenállást váltott ki. A megszálló hatalmak a modern történelemben többnyire otthon veszítették el hódító háborúikat. Mint például az Egyesült Államok a vietnamit, ahol még mielőtt vereséget szenvedhetett volna a helyi partizánok kimerítő gerilla-hadviselésétől, az otthoni nappalik televízió-képernyői előtt már elveszítette a háborút.
*
A 2015 októberi választásokon a lengyel szejmbe nem jutott be baloldali párt, az alsó- és a felsőházban is kényelmes többséget szerzett a nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (Pis), míg a korábban kormányzó jobbliberális Polgári Platform (PO) leszerepelt. Jarosław Kaczyński pártja az első 1989 óta, amely egyedül alakíthat kormányt Varsóban.
A 2017 márciusában rendezett holland választás a konzervatív–liberális kormányzást helyben hagyta, nagy nyertese mégis a Geert Wilders-féle Szabadságpárt, vesztese pedig a negyedére zsugorodó Munkáspárt volt. Az év áprilisában tartott francia elnökválasztás első fordulójában a neoliberális centrumot képviselő Emanuel Marconra a voksok 24 százaléka érkezett, mellette szinte fej-fej mellett végzett a nemzeti populista Marine Le Pen (21%) és a baloldali populista Jean-Luc Mélanchon (19%).
A status quót a legnagyobb megrázkódtatás a 2017 szeptemberi németországi választásokon érte: míg a centrumpártokra adott szavazatok száma a négy évvel korábbihoz képest nyolc százalékkal csökkent, az AfD-é viszont ugyanennyivel nőtt (12,6-ra), s miután minden nyolcadik német rájuk adta voksát, ezzel a legnagyobb ellenzéki frakcióvá vált a Bundestagban. Kelet-Németországban jóval az országos átlag fölött végzett a párt: Szászországban a voksok több mint harmadát, más egykori endékás tartományokban negyedét–ötödét kapták (akárcsak Bajország keleti részén). Az alsóházi többségek aránya felcserélődött: míg 2013-ban a bevándorláspárti baloldal és az azzal szemben kritikus jobboldal mandátumaránya 60:40 volt, négy évvel később éppen a fordítottja. Mire a hosszas és kiábrándító tárgyalások után az alaposan megtépázott korábbi nagykoalíció újra felállt, az AfD már népszerűbb volt, mint a választás nagy vesztese, az SPD.
És a folyamat ment tovább: 2017 októberében mind Ausztriában, mind Csehországban populisták alakíthattak kormányt: nyugati szomszédunk élén ÖVP–FPÖ-koalíció áll, amely ellen már nem volt ereje bojkottot hirdetni azoknak a struktúráknak, amelyek 2000-ben ezt tették; a cseh törvényhozásba pedig csak minimum bevándorlás-kritikus pártok kerültek be, s az államfői székben megerősített EU-szkeptikus és bevándorlásellenes Miloš Zeman másodjára is Andrej Babišt kérte fel kormányalakításra. A négy évvel korábbiakhoz képest jelentősen átalakult a politikai térkép: a cseh szociáldemokrata párt szavazói kétharmadát elvesztette, a Babiš-féle ANO-ra viszont a szavazók közel 30, az EU- és bevándorlásellenes Okamura pártjára (Szabadság és Közvetlen Demokrácia) több mint tíz százalékuk szavazott.
Ezt követte 2018 márciusában az olasz választás, ahol a kormányzó baloldal vereséget szenvedett, a régi jobboldal (Forza Italia) némileg meggyengült, jelentősen megerősödtek viszont a jobboldali (Lega Nord – 18%) és centrista populista (Öt Csillag Mozgalom – 32%) pártok. Április 8-án az urnákhoz járuló magyar választók fele Orbán Viktor pártszövetségének újabb kétharmados felhatalmazást adott. Ezzel a nemzeti és bevándorlásellenes Fidesz–KDNP politikai hegemóniát szerzett.
*
A képlet a következő: a területhez kapcsolódó, nem univerzális, hanem nemzeti keretek között gyakorolt demokrácia s ennek többségi változata és a nemzetállami szuverenitás védelme kettős gátat jelent a globális–nemzetekfölötti struktúráknak. Egyrészt, mert a népszuverenitás kinyilvánítására bízza a politikai döntéseket, másrészt mert ezeket az egy nemzethez tartozók érdekében és javára hozza. Nem az érvényesül tehát, amit a felhatalmazás nélküli föderális szervezetek, pénzügyi centrumok, nyomásgyakorló csoportok, nemválasztott, legfeljebb kooptált döntéshozók vagy a fősodratú média, azaz a demokrácia eszközeivel elszámolhatatlan struktúrák akarnak, hanem az, amit a nép. A demokrácia reterritorializálása természetszerűleg együtt jár a nemzeti keretek és a nemzeti identitás megerősítésével.
Amint az is kézenfekvő, hogy a globális internacionalizmus sem lehet más, mint antidemokratikus, multikulturális és a multinacionális pénzügyi–nagyvállalati érdekeket szolgáló rendszer.
Csupán annyi történik, hogy a demokrácia megszabadul a liberalizmustól, vagyis a plebejus népszuverenitás nem tűri tovább polgári nagybátyja gyámkodását. A polgári forradalmakkal hatalomra kerülő liberalizmus nem volt népbarát, elitjei a politikai stabilitás érdekében számos módon korlátozták a népi akaratnyilvánítást (vagyoni és életkori cenzus, a nők szavazati jogának tilalma, nemválasztott testületek, mint „fékek és ellensúlyok” beiktatása). A választóképes polgárok közé való bekerülés ekkori egyetlen lehetőségét François Guizot 1843-as beszédének (némileg félreidézett) kitételével szokták jellemezni: „Gazdagodjatok meg!”
De a 19. századi, többnyire őhozzá hasonlóan alkotmányos monarchista, liberális burzsoázia legjobbjai nem azért ellenezték a népakarat kinyilvánítását, mert eleve nem bíztak a népben, hanem mert egy hosszabb nevelési–tanulási folyamatnak tekintették az állampolgári felelősség elsajátítását. A globális neoliberalizmus képviselői az antidemokratikus hatalomgyakorlásban hisznek, az olyan régimódi nemzeti óliberálisok, mint Alexis de Tocqueville, báró Eötvös József vagy gróf Tisza István viszont az idővel majd felelősen gyakorolható népszuverenitás lehetőségében bíztak – ami nagy különbség. Mindent összevetve: a történelmi liberalizmusnak legalább annyira megvoltak az emancipatórikus törekvései, mint annak korlátai.
A liberalizmus és a demokrácia csak a 19. század végétől kapcsolódott össze egymással, az előbbi szabad(ság)elvű értékrendszert, utóbbi a parlamentáris képviseleti rendszert jelentette. A tömegdemokrácia száz évvel ezelőtt, 1918-ban született meg: az I. világháború okozta társadalmi megrázkódtatások, a munkásmozgalom küzdelmei, a nők szavazati jogának elismerése, a tömegtársadalmak kialakulása és végezetül az ipari–jóléti állam megszületése okozta, hogy a liberalizmus eredeti, demokráciát megszorító értelme elpárolgott és a két külön politikai törekvés eggyé vált a parlamentáris demokrácia talaján.
*
A 20. század végén azonban
Rövidesen kiderült: a liberális demokrácia inkább liberális, mintsem demokrácia. A demokrácia ható- és hatáskörének csökkentésére több eszköz is kínálkozott: globális intézmények és föderális testületek, nemzetközi politikai és pénzügyi szervezetek, bíróságok és nemkormányzati szervezetek (NGO), amelyeket soha senki nem választott meg, következésképpen ellenőrizni sem lehet őket. A bürokrácia és a bírókrácia nem rendelkezik választói felhatalmazással, ennélfogva nem is tartozik neki felelősséggel.
A mai populizmusok újdonsága az, hogy a ma ismert liberalizmust elválasztja a demokráciától s utóbbi alatt a többségi akarat végrehajtását érti.
A többségi demokrácia kívánalma Rousseauig megy vissza, aki a közakarat (volonté générale) elfogadását a döntéshozatal során kisebbségbe szorulókra nézve is kötelezőnek nevezte (Társadalmi szerződés. 1762). A demokrácia és a liberalizmus a politikai gondolkodástörténetben soha nem járt kéz a kézben: a liberális filozófusok többnyire antidemokraták voltak, a népuralom hívei pedig másként fogták fel a szabadságot, mint emezek.
Demokrácia persze a liberalizmus előtt is volt és utána is lesz. Carl Schmitt szerint (Geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus [2. kiad.] 1926) „a liberalizmust és a demokráciát el kell egymástól választani”, hiszen utóbbihoz hozzátartozik a homogenitás, előbbihez viszont az ezt tagadó egyetemes egyenlőség elve. Így pedig, ha egy ideig össze is kapcsolódnak, a liberális demokráciának hatalomra kerülése után előbb-utóbb választania kell komponensei közül. A pluralizmus és a homogenitás ugyanis nem fér össze – „Es gibt eine Volksdemokratie und keine Menschheitsdemokratie.” Az amerikai „konzervatív populizmus” erősen liberalizmus-kritikus, plebejus teoretikusa, Willmoore Kendall szerint „a többségi elv implicit módon következik a közösségi elv gyakorlatából” (John Locke and the Doctrine of Majority Rule. 1941). – Megállapításaik summája: a demokrácia csak nem-liberális és többségi lehet, máskülönben nem demokrácia.
Ellenőrizhető és stabil nemzeti keretek között igényli a közakaratot végrehajtó hatalom érvényesülését, s emiatt a határokon kívüli, különösen azokon fölüli, demokratikus úton nem ellenőrizhető és a nemzeti szuverenitást sértő döntéshozatalt éppen úgy elutasítja, mint azoknak a szintén felelősségre-vonhatatlan – és sok esetben éppen előbbiekkel összekapcsolódó, akár azoktól (anyagilag is) függő – határokon belüli szerveződéseknek a nyomásgyakorlását, amelyek rendre a többség által meghozott döntés ellenében dolgoznak.
*
Miről van szó pontosan? A döntéshozatal minden szintjén jelen vannak olyan testületek, amelyek tagsága nem választott, a demokrácia bevett eszközeivel lehetetlen ellenőrizni, be- és elszámoltatni őket. A nemzetközi bíráskodás megfellebbezhetetlen jurisztokráciája éppen úgy ide tartozik, mint a globális politikai, pénzügyi és hitelszervezetek nemzetállami kontrollt nélkülöző működése, vagy azok a föderális intézmények, amelyek politikai technológusai nem választásnak köszönhetik tisztségüket. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke 2015-ben egyenesen ki is jelentette: „az európai szerződéseket illetően nincsen demokratikus választás”.
Az ENSZ, az IMF, az Európai Központi Bank és az Európai Unió Bírósága vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága mellett egy sor olyan szervezet is átláthatatlanul és demokratikus felhatalmazás nélkül működik, amelyek finanszírozása és végső céljai legalább annyira homályosak, mint amennyire jólszervezettek és tőkeerősek. A multinacionális konszernek által kitartott média, a globális alapítványok finanszírozta hivatásos tüntetésszervezők, aktivisták, „civilek” és „oknyomozók” serege, a nemzetközi spekuláns nagytőke által fenntartott NGO-hálózatok érdekérvényesítő képessége és zsarolópotenciálja a politika mögött érvényesül. Haraszti Miklós egykori SZDSZ-es politikus az Open Society Foundation által támogatott Magyar Helsinki Bizottság rendezvényén azt mondta, hogy „remény csak a civil társadalom és a szabad média miatt van”. Aryeh Neier, a Soros-féle anyaszervezet korábbi vezetője, a Human Right Watch alapítója pedig úgy nyilatkozott, hogy „szervezete nem tárgya a demokratikus elszámoltathatóságnak”.
Igazi demokráciadeficitet a magukat civilnek nevező jogvédő irodák, ügynökszervezetek, lobbicsoportok és a „médiaelit” fórumai jelentenek. A „nyílt társadalom” pressure groupjaiként tevékenykedő, külföldi juttatásokat kapó magyarországi „civil” szervezetek (a már említett Helsinki, a Társaság a Szabadságjogokért, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület, a Migration Aid és a Migszol, vagy a Transparency International és az Amnesty hazai képviselete), a külföldről vagy hazai oligarchák jóvoltából finanszírozott ellenzéki sajtóval együtt a belpolitikai témák meghatározásában aktívabbak és meghatározóbbak, mint a pártok. Slágertémáik Varsótól Pozsonyon át Budapestig ugyanazok: átláthatóság, bírói függetlenség, állami jogsértés, korrupció, sajtószabadság. Ez a hálózat a választókkal rendelkező ellenzéki pártokat is háttérbe szorítva dolgozza ki a politikai napirend metanarratíváját.
amelynek (ál)híreit a pártok csak elismétlik, majd képviselik. Mindez nem más, mint puha intervenció, belpolitikai proxy-hadművelet, rejtett információs háború. Ezért az igazi ellenzék gyakran nem is annyira a belpolitikában jól látható politikai homlokzat, hanem a mögötte meghúzódó érdekkör monstruma, amelyeknek előbbiek csupán önkéntes vagy akaratlan szövetségesei. Egy szó, mint száz: a nemzetközi és nemzetekfölötti struktúrák a többségi akarat érvényesülése és a nemzetállami szuverenitás elleni puccson dolgoznak. Ez a globalizáció csendes államcsínye.
A globalizáció reményei a ’90-es években voltak a legvérmesebbek, ám mára kiderült, hogy a jó mellett a rossz is egyetemesül. A nemzeti szuverenitást és a hozzá kapcsolódó állampolgárságot felbontó globális folyamatokról Habermas például azt írta 1992-ben, hogy ez „ma válik politikai realitássá egy világpolgári kommunikációs összefüggésben”, ugyanis „felbomlófélben van a szuverenitásukból már veszített, harcot folytató államok között még fennálló természeti állapot. Az állampolgárság és világpolgárság olyan folytonosságot alkotnak, amelynek a körvonalai már kirajzolódnak.”
Ernest Gellner neves liberális filozófus utolsó könyvében a Central European University-nek és finanszírozójának, Soros Györgynek mondott köszönetet. A közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások lefolyását elemezve saját kérdésére – demokrácia vagy civil társadalom? – azt válaszolta, hogy a demokráciának nemcsak előfeltétele a civil társadalom, hanem végső soron ez utóbbi „alkalmasabb jelszó, mint a demokrácia” (A szabadság feltételei. A civil társadalom és vetélytársai. 1994). A demokrácia zavartalan működéséhez kétségtelenül szükséges a – Széchenyitől Németh Lászlón át Csengey Dénesig oly’ sokak által szorgalmazott – „kiművelt emberfő”, polgári erény és civil kurázsi, itt azonban arról van szó, hogy az egy nemzethez tartozók által gyakorolt demokratikus döntéshozatalt alárendelik a néphez és területhez nem kötődő, plurális civil világstruktúráknak, mely utóbbi kifejezetten nem-államit és nemzet nélkülit jelent. A denacionalizált és multikulturális „globális civil társadalomban” (John Keane) az országhatárok és az állampolgárság már nem jelent semmit, a tőke ugyanúgy korlátlanul áramlik, mint a személyek, minden (nemzet)állami ellenőrzés nélkül. Korlátlan világkapitalizmus – határtalan világtársadalom.
Éppen ezért az elmúlt évtized populista előretörését – a globális média minden állításával ellentétben – nem azért támadják, mert kevésbé demokratikusabb kormányzást eredményez (például V4-szerte), hanem éppen azért, mert pont fordítva történik!
Nagyobb teret ad a népszuverenitás érvényesülésének és a többség által felhatalmazottak döntéshozatalának. Frank Füredi kijelentése szerint a demokráciára nézve az igazi veszélyt az antipopulisták jelentik, akik „az állampolgárság területtől való eloldásával és a nemzeti szuverenitás csökkentésével a demokrácia sírját ássák”. A népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás – egymástól elválaszthatatlan – védelme azzal kezdődik, hogy
Az antidemokratikus liberalizmus korszaka után a nem-liberális demokráciáé következik. Egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb.