Az illető egy korzikai pattantyús hadnagyocskaként kezdte. Akár hívő volt, akár nem, de fölvitte az Isten a dolgát a francia császári trónig, majd ahogy az lenni szokott: ugyanazok a kezek, amelyek fölemelték – le is taszajtották onnan. A történelem során a hadvezér Nagy Sándor mellé csak ő tudott fölnőni. Testmagasságra nem, de
akarat, tehetség és szorgalom szempontjából hatalmas formátumú jellem lehetett ő.
Napóleon 1814 májusától 1815 februárjáig élt kényszerből Elba szigetén. Tíz hónapnyi idő alatt teljesen átformálta a sziget közigazgatását és gazdaságát, modern infrastruktúrát teremtett a félreeső, tengődő földközi-tengeri szigeten. A „korzikai emberevő” kutakat fúratott, hogy megoldja a krónikus vízhiányt. Nem érdekelte, hogy fél Európa egykori császáraként már csak egy nyamvadt szigetecskén, alig kétszáz négyzetkilométeren, pár ezer jámbor lakoson gyakorolja a hatalmat. Egyenként, névről ismerte a beosztottjait. Megérkezésekor először megszemlélte a sziget erődítményét, Porto Ferraiót, aztán leltárt készíttetett mindenről, az utolsó szénáskordéról is kimutatás készült.
Európa hajdani korlátlan ura hajnaltól éjfélig szorgosan szervezte Elba szigetének életét. Bányát, üzemet, iskolát, ispotályt alapított, utakat építtetett, a szigetet járta szemlézve. Az sem derogált neki, hogy személyesen rendezze be a lakhelyéül rendelt épületet. „Nem kell cifra” – írta, a székek darabját 5 frankért hozatta. Arra is futotta energiájából, hogy az emlékiratait írogassa.
A Korzikai kismillió dolgot megreformált, nem ismert lehetetlent. „Örökké mozog” – jelentette elképedve a megfigyelésére küldött angol ügynök.