A modern ember már azt is valamiféle „robinzonádként” éli meg, amikor offline állapotban van, amikor lemerül a telefonja, amikor nincs térerő. A most háromszáz éve megjelent Robinson Crusoe, a világot meghódító modern európai civilizáció hajnalának optimista regénye ma minden ízében anakronisztikus mű. Éppen ezért nagyon is aktuális!
Vannak könyvek, amelyeket gyerek- vagy serdülőkorában olvas el az ember. Az úgynevezett ifjúsági könyvek.
Ilyen műfaj tulajdonképpen nem létezik, illetve létezik, mert valakik kitalálták, de
A Pál utcai fiúk ifjúsági? Vagy az Egri csillagok? Esetleg A kőszívű ember fiai? Vagy Weöres Sándor gyerekversei gyerekversek? Nemrég olvastam újra Herman Melville Moby Dick című könyvét, ami ugye szintén ifjúsági regényként él a köztudatban, miközben egyáltalán nem az, sőt. Az más kérdés, hogy egy rövidített, könnyebben fogyasztható verzióban volt hozzáférhető sokáig. Az eredeti, teljes Moby Dick egyike a világirodalom legnagyobb regényeinek, persze nem abban a Delfin könyvek-sorozatban megjelent kiadásban, ahogy régebben ismertük.
Soha nem olvastam mélyebben és intenzívebben, mint gyerekkoromban. A legjobbak azok az olvasások voltak, amikor valami enyhe kis betegséggel otthon maradhattam pár napig. Egész nap fel sem keltem az ágyból, csak olvastam és közben néha szundikáltam, az időérzékem szinte megszűnt és néha nem tudtam eldönteni, hogy a „valóságban” vagyok-e vagy az éppen olvasott könyv univerzumában. A kettő összefolyt, átjárta egymást, nem voltak elválaszthatók.
Az egyik ilyen nagy, gyerekkori „olvasás-trip” emlékezetes állomása volt a Robinson Crusoe. Tíz-tizenegy éves lehettem, enyhe hőemelkedés és torokfájás, Pali doktor bácsi szó nélkül kiírt egy hétre az iskolából. Paradicsomi állapot, nem vitás.
A Robinsont egy-két nap alatt felfaltam, aztán később még elolvastam néhányszor. Sokszor álmodtam is a könyvvel, vagy inkább pontosabb úgy, hogy a regény atmoszférája átjárta az álmaimat.
A horizontig nyúló tengeri látóhatár egészen megbabonázott, még álmaimban is. (Amikor Rómában jártam, útitársaim megrökönyödésére egyik nap lementem vonattal a közeli tengerpartra ahelyett, hogy a város nevezetességeit vettem volna sorra. A tenger sokkal jobban vonzott, mint a város turistalátványosságai. Ennek a nem szűnő vonzalomnak az egyik gyökere minden bizonnyal a Robinsonban és a hozzá fűződő álmaimban keresendő.)
Befelé fordulásra hajlamos, magának való gyerek voltam, a lakatlan szigeten partra vetődő és ott aztán jó ideig egyedül élő főhős figurája közel állt hozzám. Bár akkor még csak sejtéseim voltak arról, hogy pontosan miért. Később aztán nagyon is ráébredtem, hogy alkati okokból kifolyólag már-már mániákusan keresem az egyedüllét tereit és lehetőségeit. De ez egy másik történet.
Amikor 1719-ben, az esztendő áprilisának 25. napján először megjelent a Robinson (teljes eredeti címén: „Robinson Crusoe yorki tengerész élete és különös, meglepő kalandjai: Aki huszonnyolc évet élt egyedül egy lakatlan szigeten Amerika partjainál, a nagy Orinoco folyó torkolatától nem messze; egy olyan hajótörés kényszerítette a szigetre, amelyben rajta kívül minden ember meghalt”), annak olvasói nagy valószínűséggel nem az én fenti benyomásaimhoz hasonló érzésekkel olvasták a könyvet. Bár ki tudja.
Az akkori Angliában, az egyre terebélyesebbé váló gyarmatbirodalom központjában nem feltétlenül a regény melankolikus, romantikus olvasata volt az irányadó. Sokkal inkább egy olyan tanmesét láthattak benne, ami arról szól, hogy szívós, kemény, kitartó munkával, elveinkhez, világnézetünkhöz ragaszkodva még az Isten háta mögött is európai (angol) emberhez méltó életet tudunk kialakítani magunknak.
levakarjuk róla állatias vonásait, és ha minden jól megy, még kereszténnyé is tehetjük.
A Robinson ebben az olvasatban egy igazi sikertörténet. Onnan nézve, 1719-ből, 1719 Angliájából az európai civilizáció nagy vonalakban sikertörténetnek is tűnt.
A világ felfedezése és felparcellázása rohamléptekben folyt, a fejlődésnek és az expanziónak láthatóan semmi sem szabott határt. Az akkori olvasó számára egyfajta önigazolásnak is tűnhetett Robinson Crusoe példája, kultúrája, egész civilizációja önigazolásának. Lám, a fehér ember még ilyen körülmények között is helytáll, Istennek tetsző és helyes tehát, ha ő birtokolja és uralja az ismert világ minden szegletét.
Ez az olvasat aztán még viszonylag hosszú időn át érvényesnek tűnt. Nagyjából a második világháborúig.
A koloniális Brit Birodalom alkonya – és vele együtt a gyarmattartó európai civilizáció alkonya – sok minden más mellett azzal is járt, hogy bizony a Robinson Crusoe „referenciális olvasata” is merőben megváltozott. A hangsúlyok egészen máshová kerültek. A regénynek olyan vonásai domborodtak ki, amelyek korábban inkább csak a hátteret, az atmoszférát adták.
A 20. és a 21. századi olvasó számára ez a könyv már egészen mást jelent. Egy olyan világban olvasni a Robinsont, amely – Cseh Tamás és Bereményi Géza szép szavával – „varázstalanítva” lett, merőben más, mint száz vagy háromszáz évvel ezelőtt. Egy olyan világban, amelyben különféle applikációk segítségével a Föld tetszőleges pontjaira kirándulhatunk akár egy mobiltelefonnal is; egy olyan világban, amelyben egyszer és mindenkorra megszűntek a fehér foltok a térképen; egy olyan világban, amely GPS koordináták láthatatlan hálójában reprezentálja önmagát; egy olyan világban, amelyben a turistáskodás, a „bakancslisták” hedonista őrülete burjánzik, szóval
Mert ennek a könyvnek a legbelsőbb, legfinomabb sugallatai ma arról szólnak, hogy végül is milyen nagyszerű az, amikor az ember eltűnik.
Amikor lekerül a térképről, amikor nem látszik, nincs jelen a körforgásban, amikor „nem elérhető”.
A modern ember már azt is valamiféle „robinzonádként” éli meg, amikor offline állapotban van. Amikor lemerül a telefonja, amikor nincs térerő. Szinte nem is létezünk, amikor offline állapotban vagyunk. Az efölött érzett szorongás már-már civilizációs betegségnek tűnik.
A Robinson Crusoe mai, modern (posztmodern) olvasata szinte semmi másról nem szól, mint erről a számunkra már ismeretlen „offline-emberről”, a nagy magányosról, aki az anyatermészet végtelen tereiben létezik, szemben az óceánnal, imádságos lélekkel. A könyv minden más vonatkozása szinte szót sem érdemel már.
Talán soha nem volt aktuálisabb, mint éppen ma, amikor a néptelen óceánpartokat műanyagszemét borítja, az esőerdőket munkagépek tarolják, s ha valamelyik eldugottabb szigeten rábukkannának egy állatbőrökbe bújt, szakállas remetére, akkor a fotójával még aznap tele lenne az Instagram és a Facebook.
Egy lényegében itthon szinte ismeretlen, 1956-os emigráns magyar költőnek, az Egyesült Államokban élő Horváth Elemérnek van egy verse, amelyben gyönyörűen összegzi azt az olvasatot, amely a Robinsonból számunkra megmaradt. A vers címe Alexander Selkirk. (Ő volt az a tengerész, akinek valós története alapján Defoe megírta a Robinsont.)
Így szól:
„hányszor látta éji tenger fölött
az egyedüllét nagy csillagait?
hányszor a tenger fehér csipkéit
születni s meghalni a homokon?
öt év a talpalatnyi szigeten
valami végtelenhez volt közel
az örök kézzelfogható napok
brutális rendje kecskebőr kabát
napernyő nyíl s elszánt várakozás
a láthatár üres tüze előtt
itt most a kikötő zsúfolt lebujai
ámulva hallgatják amit mondani tud
egyszer fiatalon és halhatatlanul
volt egy sziget nincs mást mondania”
Szóljon mindehhez aláfestésül a '80-as évek egyik legendás angol zenekarának, az Art of Noise-nak az egyik felvétele, amelynek címe: Crusoe. Zenére fordított posztmodern, mély melankólia: azt idézheti fel bennünk amit Defoe regénye ránk hagyományozott.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
A Mandiner politikai lap. Közel háromszázezer ember olvas minket naponta; ők rajtunk keresztül akarják megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban, idehaza és külföldön egyaránt.
Száraz Miklós György bő negyedszázada van jelen az irodalmi életben.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Advent idején elindulnak a magyarok a városka felé, ugyanis a Magas-Tátra ölelésében megbúvó település még hóval és igazi téllel kecseg teti az odalátogatókat. Csender Levente írása.
Donald Trump techmilliárdos szövetségese egy X-posztban azt állította, hogy a közösségi oldal felhasználói tájékozottabbak a magdeburgi eseményekkel kapcsolatban, mint a német újságírók.
