A disznóvágás szabadsága

„Miért van az, hogy a nagy szabadságideológia kötelezően szeretetté kíván tenni dolgokat? Nem az elfogadásról van szó, hanem a kötelező szeretésről. A »májuselsejézésről«.
Nemrég egy barátom érdekesen fogalmazta meg a kortárs liberalizmus problémáját. Mivel nem politikával foglalkozik, valószínűleg nem is tudta, hogy épp azt fogalmazza meg. Mivel a politikán kívüli világban élők nincsenek benne a mindennapi dagonyában, felvethetnek olyan szempontokat, amiket mi magunk nem veszünk észre.

Kicsit messziről, a Coca-Colától indultunk – és itt jegyezném meg, tisztelt Bíróság, hogy nem én hoztam fel a témát, ami kezd bőven unalmassá válni. És nem is a plakátról szólt a megfejtése, hanem arról, amit kiváltott. Polarizálta a hardcore-t mindkét oldalon, van világot behálózó összeesküvés, és van homofóbvadászat is, azaz mindenki homofób, aki nem szeretne legalább egy jobboldali újságírót köztéri rituálé keretei között kivégezni. Ő főként az utóbbi szélsőséggel találkozott.

A problémája a kötelező imádattal volt; hogy miért van az, hogy a nagy szabadságideológia kötelezően szeretetté kíván tenni dolgokat. Nem az elfogadásról van szó, hanem a kötelező szeretésről. A „májuselsejézésről”. A liberálisok a klasszikus formula alapján szeretnének mindenkit kényszeríteni a szabadságra, és ennek vannak kötelező gyakorlatai – viszonylag messze van ez a liberális maximától is, mely szerint bármit csinálhatunk, ami a másiknak nem árt. Sajnos, úgy tűnik, a liberálisoknak végtelen dolog árt, mert valamilyen formában sérti az érzékenységüket. Így szűkül a »bármit csinálhatunk« köre.

Ennek kapcsán vetette fel, hogy vajon mikor kezdik el vegzálni Székelyföldön a szüleit, amiért disznót vágnak. Abszurdnak tűnhet, de gondoljunk bele, a disznóvágás mennyiféle érzékenységet sérthet – nem is beszélve a disznóról. A disznóvágás szabadsága bizony egy lényegi problémát érint.

Hannah Arendtnél olvashatjuk, hogy az ideológia ténylegesen az, amit a neve sugall: egy »idea« vagy eszme »logikája«. Aki ideológiát képvisel, annak nem a valóság lesz irányadó – ami mindig ellentmondásos, »befejezetlen«, sokszínű –, hanem az, amit az adott eszme »logikája« diktál.

Ezért olvashatunk olyanokat, hogy ha legális a kávé, a cigaretta és a szesz, miért nem legális a marcsi vagy a crack? És a barátomnak igaza van, hiszen kutyát sem vágunk le – akkor miért vágjuk le a disznót? Nem állat mind a kettő? Ha mérget adunk a patkánynak, miért nem adunk a macskának is? A különbségtétel bizonyos állatok között nem »önkényes« véletlenül? Az, hogy disznót vágunk, nem illik a logikába. Ha követeljük a kulturális autonómiát és a nyelvhasználati jogokat a határon túli magyaroknak, miért nem követeljük a melegházasságot is? Nem ezt diktálja az »egyenlő szabadság« (vagy micsoda) elve vagy logikája? Persze, ha az eszme logikáját, tehát az ideológiát követjük, akkor a csúszós lejtő veszélyét megfogalmazóknak lesz igaza: miért állnánk meg ennél a pontnál?

Egy kultúra sokféle gyakorlatból áll, és ezek a gyakorlatok nem húzhatók rá egyetlen „logikára“ (és talán a valóság maga sem »logikus«). A különféle gyakorlatoknak persze lehet sajátos logikájuk – bár az ideológusok a gyakorlatokon belül is találhatnak problémákat, és még az egyes gyakorlatok esetében sem a legmegfelelőbb szó a logika –, ám a különféle gyakorlatok nem fésülhetők össze, hogy mind megfeleljen egyetlen »eszmének«. Talán ezért is vannak romboló hatással az ideológiák a kultúrára.”