Tiltakozásom fejeztem ki az Európai Parlament LIBE szakbizottságának elnökéhez
A LIBE sajnálatos döntése tiszteletlen a Tanáccsal, mint az Európai Unió intézményével szemben és súlyosan sérti a lojális együttműködés elvét.
Úgy tűnik, többen nem tudták megemészteni, hogy megkérdőjeleztem a hatvanas évek ellenkultúrájának autoritásait (!) – itt a válaszom.
Nyitókép: John Lennon és Yoko Ono a szobalányra várnak, hogy rendezze az ágyat a performanszuk előtt
Írtam a minap egy cikket arról, hogy a Beatles-nemzedék fogva tartja a Nyugat kollektív képzeletét: hiába telt el ötven év, hiába változtak meg gyökeresen az életkörülményeink, továbbra is azok a közhelyek és meggyőződések munkálnak bennünk, amiket a „nagy generáció” termelt ki.
Arról is írtam, hogy a zenét tönkreteszi, ha tömegidentitássá válik, és hogy a könnyűzene álságos, „lázadó” allűrjei milyen hazug mentséget nyújtanak a rinocérosztársadalom tagjai számára.
A cikk elég heves reakciókat váltott ki, aminek örültem, elvégre ez volt a célom. A kritikák egy része viszont sértett hőbörgés volt, ennek már kevésbé, de érkezett nem kevés értelmes és érdekes komment és bírálat is, ezeket utólag is köszönöm. A történetnek itt vége is lett volna, az elmúlt napokban azonban itt-ott kisebbfajta pszichózis kezdett kialakulni a cikkem körül.
Stumpf András a paksi Gastroblues fesztiválon tett látogatásáról közölt élménybeszámolót. Az „Én. Én. Én. Én” gombrowiczi ars poeticáját követő szerző egy Eric Gales nevű gitárossal készít interjút, a léleksimogató beszélgetés közben pedig eszébe villan, hogy „újjobbos pejhedző (sic!) állúak kormányportálokon” miféle borzasztó gondolatokat hordanak össze a könnyűzenéről. „Jaj, szegény Gales, ha tudná…” – így, ilyen finom allegrettós nyitással tér a tárgyra Stumpf. A világ sötétbe öltözködött vala, még Gales villájáról is lepottyan a lazac.
„Leszámolás. Az a fontos. Elvenni a hülye ma emberétől, amit szeret, mert az a csúnya hatvanas évek, főleg hatvannyolc, hát az vitte romlásba a világot, az a »legócskább nemzedéket« termelte ki, a Beatles meg amúgy is »sekélyes barmok« gyülekezete volt. Igen, tényleg leírta ezt egy bilibe lógó kezű 2019-ben, néhány nappal paksi látogatásom előtt” – kap bele aztán a morális fölháborodás szikrázó gitárhúrjaiba, kétséget se hagyva afelől, hogy az ő „paksi látogatása” előtt – amihez jelentőségben csak a Kim-Trump-csúcstalálkozó, esetleg a Hosszú Menetelés mérhető – ilyen dolgokat leírni a Rolling Stones meg Jimi Hendrix kapcsán: a leg-mesz-szebb-me-nő-kig elfogadhatatlan.
Figyeljünk a hatásos, depreciatív költői alakzatokra, a pelyhedző állra meg a bilibe lógó kézre. A lírai én a testi jegyekre rájátszva érzékelteti azt, hogy
megkérdőjelező kritikus kijelentései figyelemre sem méltók, hiszen fiatalsága okán képtelen a komoly ítéletalkotásra. A tejfelesszájú hülyegyerek azt merészeli mondani, hogy egy kiöregedett és többszörösen lejáratódott generáció fogva tartja a nyugati kultúrát meg a társadalmat. Mégis hogyan képzeli?
Ugyan, ezek már csak rombolni tudnak, drágám. Tiszteletlenek, szemtelenek, mindent megkérdőjeleznek. Ezeknek semmi érték nem szent. Ezek a mai fiatalok!
Csak Gales meg ne tudja…
Kedvem lenne magamra hívni a Nemzeti Gárdát.
*
Néhány nappal a Stumpf paksi kalandjairól szóló cikk megjelenése után értesültem arról, hogy az N1TV egyik műsorában is foglalkoztak írásommal. A csatorna YouTube-oldalának kezdőlapja tele van ígéretes anyagokkal („15 cigány sem tudta megölni Mátészalkán”, „Felfalják az ópályi cigányok a magyarokat, I. rész”), de most nem ott kell keresgélnünk, hanem a friss feltöltések között, Hírelemzők, így nevezik Perjés Zoltán és Para-Kovács Imre heti csevejét, amiben a „NER világából” érkező híreket vesézik ki.
Nem kellemes a Hírelemzőket nézni, az a helyzet. És most épp nekem mondanak oda keményen a fiúk, engem szednek cafatokra, meg
A műsor letargikus hangulatát azonban más magyarázza. Mi sem szomorúbb, mint olyan embereket megfigyelni mindennapi működésük közben, akik abban a tudatban vénültek meg, hogy ők bohókás arcok. Akik kényszeresen és erőszakosan és elmúlásuk napjáig mások tudomására akarják hozni, hogy ők lazán veszik az életet, meg hogy rájuk nem lehet szájkosarat adni. Ők fonnak csurkát mákosodó hajukba, az ő fülbevalójuk csörren meg, miközben a Lidlben lehajolnak az akciós mosogatószerért – kurva élet, bizony.
Nem mondom, hogy az ilyen emberek arra vannak predesztinálva, hogy hurkapálcára tűzött ripacsokként végezzék, akiket egy jobbikos sufnitévé stúdiójában belógatnak a kamera elé, hogy mórikálják magukat, de nem járok messze az igazságtól. Szóval itt van Perjés Zoltán, akinek az az ontológiai tartalma, hogy a Bestiák és a Hip Hop Boyz reklámmenedzsere volt. És itt van Para-Kovács Imre is, akinek az elmúlt évtizedben az volt a legnagyobb szakmai teljesítménye, hogy kiutálta Varnus Xavért a Heti Hetesből.
A fiúknak nem tetszik a cikkem, de a képem se, ez hamar kiderül. A nemecsekernőzésen, a tojásfejűmajmozáson, a nemilegkétségescsókázáson ne akadjunk fenn: „Feaky D”-nek és a Amerikai Népszava újságírójának sekélyes eszmecseréjében
Elintézik annyival, hogy magától értetődő, szimpla hülyeség. Eldünnyögik törzsük mágikus szavait – „kormánypárti”, „NER” meg „állami pénzek” –, ezzel mentesítve magukat az alól, hogy gondolkodniuk, cáfolniuk kelljen.
„Hogy mer valaki ilyen hülyeséget leírni?” – csattan fel végül Perjés, a lemezlovas, Perjés, a jelenség (az a fajta ember lehet ő, aki előszeretettel gondol „jelenségként” magára), akit mindenestül, minden ízében az ezredvég kiüresedett, döglött kultúrája állított elő, és aki más viszonyok között rögvest semmivé foszlana.
*
Ez a türelmetlenség, ez az érdemi válaszadásra való képtelenség a fentebb ismertetett reakciók tanulsága. Az, hogy ez az ezredvégi kultúra már meg se tudja – és meg se akarja – indokolni önmagát.
aminek magától értetődéségét minden racionális magyarázat csak gyengítené. A lázadás álságos mintáit adó faterok folyamatos, ájtatos megidézése.
A fateroké, akiknek az az érdemük, hogy eljutottak oda, ahova mi nem érhetünk el: a felszabadulás végső határáig, ahol a kreativitás egyfajta heroizmussá lényegül át, a korlátlan élvezet állapotába, ahol ugyanakkor állandóan ott kísért a mélybe hullás veszélye – abba az dimenzióba, ami egyszerre a fogyasztás, a felélés legkiteljesedettebb stádiuma, a mennyiség orgiája (szétvert tévék, lángoló gitárok, kurvák és grupik halmai, kokainhegyek), miközben nem hiányzik belőle egyfajta régimódi romantika és szépség, a standardizált társadalomból kiveszett tragikus minőség sem (túladagolások, megtört életutak, a hírnév átkai, drámai visszavonulások és visszatérések).
Mi, akik nem tudunk visszavonulni a saját állapotunkból, a faterok alakjába vetjük titkos-lehetetlen vágyainkat, velük azonosulva érintkezünk az odaáttal. Ennek a fantazmagórikus odaátnak a zenészlegendák által közvetített sejtelme működteti és dinamizálja a felélés társadalmát, ami – naná – egyre prózaibb körülményeket fon körénk, korlátozott – és egyre korlátozottabb – mennyiségeket és nem létező minőségeket nyújt számunkra.
Az odaát ígéretét testesítik meg a faterok, és
A faterok tekintélyére való hivatkozáson, az állandósult, arrogáns argumentum ad verecundiam-on kívül tartalmaz még ez a kultúra bármi egyebet? Legfeljebb megkövesedett közhelyeket, rég elmúlt évtizedek status quóihoz való ragaszkodást, szellemi tunyaságot, végtelen hiúságot, leereszkedést.
Aligha erről álmodoztak a hatvanas évek ifjai.