Akik nem tudnak kitörni a hatvanas évek mentális börtönéből

2019. augusztus 01. 10:25

Úgy tűnik, többen nem tudták megemészteni, hogy megkérdőjeleztem a hatvanas évek ellenkultúrájának autoritásait (!) – itt a válaszom.

2019. augusztus 01. 10:25
Leimeiszter Barnabás
Mandiner

Nyitókép: John Lennon és Yoko Ono a szobalányra várnak, hogy rendezze az ágyat a performanszuk előtt

 

Írtam a minap egy cikket arról, hogy a Beatles-nemzedék fogva tartja a Nyugat kollektív képzeletét: hiába telt el ötven év, hiába változtak meg gyökeresen az életkörülményeink, továbbra is azok a közhelyek és meggyőződések munkálnak bennünk, amiket a „nagy generáció” termelt ki.

Mintha nem tudnánk kitörni a hatvanas évek mentális börtönéből.

Arról is írtam, hogy a zenét tönkreteszi, ha tömegidentitássá válik, és hogy a könnyűzene álságos, „lázadó” allűrjei milyen hazug mentséget nyújtanak a rinocérosztársadalom tagjai számára.

A cikk elég heves reakciókat váltott ki, aminek örültem, elvégre ez volt a célom. A kritikák egy része viszont sértett hőbörgés volt, ennek már kevésbé, de érkezett nem kevés értelmes és érdekes komment és bírálat is, ezeket utólag is köszönöm. A történetnek itt vége is lett volna, az elmúlt napokban azonban itt-ott kisebbfajta pszichózis kezdett kialakulni a cikkem körül.

Stumpf András a paksi Gastroblues fesztiválon tett látogatásáról közölt élménybeszámolót. Az „Én. Én. Én. Én” gombrowiczi ars poeticáját követő szerző egy Eric Gales nevű gitárossal készít interjút, a léleksimogató beszélgetés közben pedig eszébe villan, hogy „újjobbos pejhedző (sic!) állúak kormányportálokon” miféle borzasztó gondolatokat hordanak össze a könnyűzenéről. „Jaj, szegény Gales, ha tudná…” – így, ilyen finom allegrettós nyitással tér a tárgyra Stumpf. A világ sötétbe öltözködött vala, még Gales villájáról is lepottyan a lazac.

Leszámolás. Az a fontos. Elvenni a hülye ma emberétől, amit szeret, mert az a csúnya hatvanas évek, főleg hatvannyolc, hát az vitte romlásba a világot, az a »legócskább nemzedéket« termelte ki, a Beatles meg amúgy is »sekélyes barmok« gyülekezete volt. Igen, tényleg leírta ezt egy bilibe lógó kezű 2019-ben, néhány nappal paksi látogatásom előtt” – kap bele aztán a morális fölháborodás szikrázó gitárhúrjaiba, kétséget se hagyva afelől, hogy az ő „paksi látogatása” előtt – amihez jelentőségben csak a Kim-Trump-csúcstalálkozó, esetleg a Hosszú Menetelés mérhető – ilyen dolgokat leírni a Rolling Stones meg Jimi Hendrix kapcsán: a leg-mesz-szebb-me-nő-kig elfogadhatatlan.

Figyeljünk a hatásos, depreciatív költői alakzatokra, a pelyhedző állra meg a bilibe lógó kézre. A lírai én a testi jegyekre rájátszva érzékelteti azt, hogy

a hatvanas évek ellenkultúrájának autoritásait (!)

megkérdőjelező kritikus kijelentései figyelemre sem méltók, hiszen fiatalsága okán képtelen a komoly ítéletalkotásra. A tejfelesszájú hülyegyerek azt merészeli mondani, hogy egy kiöregedett és többszörösen lejáratódott generáció fogva tartja a nyugati kultúrát meg a társadalmat. Mégis hogyan képzeli?

Ugyan, ezek már csak rombolni tudnak, drágám. Tiszteletlenek, szemtelenek, mindent megkérdőjeleznek. Ezeknek semmi érték nem szent. Ezek a mai fiatalok!

Csak Gales meg ne tudja…

Kedvem lenne magamra hívni a Nemzeti Gárdát.

*

Néhány nappal a Stumpf paksi kalandjairól szóló cikk megjelenése után értesültem arról, hogy az N1TV egyik műsorában is foglalkoztak írásommal. A csatorna YouTube-oldalának kezdőlapja tele van ígéretes anyagokkal („15 cigány sem tudta megölni Mátészalkán”, „Felfalják az ópályi cigányok a magyarokat, I. rész”), de most nem ott kell keresgélnünk, hanem a friss feltöltések között, Hírelemzők, így nevezik Perjés Zoltán és Para-Kovács Imre heti csevejét, amiben a „NER világából” érkező híreket vesézik ki.

Nem kellemes a Hírelemzőket nézni, az a helyzet. És most épp nekem mondanak oda keményen a fiúk, engem szednek cafatokra, meg

rajtam keresztül az elmúlt kilenc évet, ezt a büdöslábú Magyarisztánt, ezt az egész kurva életet, föltételezem.

A műsor letargikus hangulatát azonban más magyarázza. Mi sem szomorúbb, mint olyan embereket megfigyelni mindennapi működésük közben, akik abban a tudatban vénültek meg, hogy ők bohókás arcok. Akik kényszeresen és erőszakosan és elmúlásuk napjáig mások tudomására akarják hozni, hogy ők lazán veszik az életet, meg hogy rájuk nem lehet szájkosarat adni. Ők fonnak csurkát mákosodó hajukba, az ő fülbevalójuk csörren meg, miközben a Lidlben lehajolnak az akciós mosogatószerért  – kurva élet, bizony.

Nem mondom, hogy az ilyen emberek arra vannak predesztinálva, hogy hurkapálcára tűzött ripacsokként végezzék, akiket egy jobbikos sufnitévé stúdiójában belógatnak a kamera elé, hogy mórikálják magukat, de nem járok messze az igazságtól. Szóval itt van Perjés Zoltán, akinek az az ontológiai tartalma, hogy a Bestiák és a Hip Hop Boyz reklámmenedzsere volt. És itt van Para-Kovács Imre is, akinek az elmúlt évtizedben az volt a legnagyobb szakmai teljesítménye, hogy kiutálta Varnus Xavért a Heti Hetesből.

A fiúknak nem tetszik a cikkem, de a képem se, ez hamar kiderül. A nemecsekernőzésen, a tojásfejűmajmozáson, a nemilegkétségescsókázáson ne akadjunk fenn: „Feaky D”-nek és a Amerikai Népszava újságírójának sekélyes eszmecseréjében

az az érdekes, hogy meg se próbálnak érvelni a szövegem érveivel szemben.

Elintézik annyival, hogy magától értetődő, szimpla hülyeség. Eldünnyögik törzsük mágikus szavait – „kormánypárti”, „NER” meg „állami pénzek” –, ezzel mentesítve magukat az alól, hogy gondolkodniuk, cáfolniuk kelljen.

Hogy mer valaki ilyen hülyeséget leírni?” – csattan fel végül Perjés, a lemezlovas, Perjés, a jelenség (az a fajta ember lehet ő, aki előszeretettel gondol „jelenségként” magára), akit mindenestül, minden ízében az ezredvég kiüresedett, döglött kultúrája állított elő, és aki más viszonyok között rögvest semmivé foszlana.

*

Ez a türelmetlenség, ez az érdemi válaszadásra való képtelenség a fentebb ismertetett reakciók tanulsága. Az, hogy ez az ezredvégi kultúra már meg se tudja – és meg se akarja – indokolni önmagát.

Ennek a kultúrának egyetlen támasza maradt: a „legendás öregek” szuvas tekintélyére való hivatkozás,

aminek magától értetődéségét minden racionális magyarázat csak gyengítené. A lázadás álságos mintáit adó faterok folyamatos, ájtatos megidézése.

A fateroké, akiknek az az érdemük, hogy eljutottak oda, ahova mi nem érhetünk el: a felszabadulás végső határáig, ahol a kreativitás egyfajta heroizmussá lényegül át, a korlátlan élvezet állapotába, ahol ugyanakkor állandóan ott kísért a mélybe hullás veszélye – abba az dimenzióba, ami egyszerre a fogyasztás, a felélés legkiteljesedettebb stádiuma, a mennyiség orgiája (szétvert tévék, lángoló gitárok, kurvák és grupik halmai, kokainhegyek), miközben nem hiányzik belőle egyfajta régimódi romantika és szépség, a standardizált társadalomból kiveszett tragikus minőség sem (túladagolások, megtört életutak, a hírnév átkai, drámai visszavonulások és visszatérések).

Mi, akik nem tudunk visszavonulni a saját állapotunkból, a faterok alakjába vetjük titkos-lehetetlen vágyainkat, velük azonosulva érintkezünk az odaáttal. Ennek a fantazmagórikus odaátnak a zenészlegendák által közvetített sejtelme működteti és dinamizálja a felélés társadalmát, ami – naná – egyre prózaibb körülményeket fon körénk, korlátozott – és egyre korlátozottabb – mennyiségeket és nem létező minőségeket nyújt számunkra.

Az odaát ígéretét testesítik meg a faterok, és

öntetszelgő ezredvégi kultúránk sohasem ismerné be, hogy ez az ígéret: hamis.

A faterok tekintélyére való hivatkozáson, az állandósult, arrogáns argumentum ad verecundiam-on kívül tartalmaz még ez a kultúra bármi egyebet? Legfeljebb megkövesedett közhelyeket, rég elmúlt évtizedek status quóihoz való ragaszkodást, szellemi tunyaságot, végtelen hiúságot, leereszkedést.

Aligha erről álmodoztak a hatvanas évek ifjai.

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 95 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Bánegressy
2019. augusztus 04. 11:25
"Annál fontosabb, hogy végre leröhögjük a panteonból a Beatlest, a Rolling Stones-t, Jimi Hendrixet és a többi ósdi totemet. De ez tényleg csak a kezdet". Miért? mi jön utána? Ennek az egésznek akkor lenne értelme, ha a cikk, a bírálatának a tárgya, miértje mellett főleg erről szólna, mert így csak ilyen generációs fika, bármennyire is tartalmaz - ennek ellenére - méltányolható érveket is("Mi, akik nem tudunk visszavonulni a saját állapotunkból, a faterok alakjába vetjük titkos-lehetetlen vágyainkat, velük azonosulva érintkezünk az odaáttal. Ennek a fantazmagórikus odaátnak a zenészlegendák által közvetített sejtelme működteti és dinamizálja a felélés társadalmát, ami – naná – egyre prózaibb körülményeket fon körénk, korlátozott – és egyre korlátozottabb – mennyiségeket és nem létező minőségeket nyújt számunkra.") "a zenét tönkreteszi, ha tömegidentitássá válik" Ez van(volt). Akkoriban valamiért hirtelen óriási igény támadt a személyiség autonómiájának kiteljesedésére, mit tehet a szegény ember, ha csak úgy lehet egyéniség(ha nincs benne kellő kreativitás. De annak a generációnak egy jó részében azért legalább megvolt), hogy követ másokat? Ez szvsz ma sincs másképp, tht ha mást akarunk(akar a frász! :D)lázas erővel el kell kezdeni (újra) a közösségi társadalom építését(amit Orbán mester már pedzett a tokványosi szpícsében). Ha tényleg úgy gondolják, hogy az jobb lesz. Legyen sok futball szurkoló(pl.), aki a csapatszínekhez való hűségben teljesedik ki(megint), legyen sok fradista, meg felcsutista stb Persze, nem meglepő, ettől megint csak sok emigráns lesz és valószínűleg nem a beatles generáció kivénhedtjei. Azért olyan kínosan nehéz és hosszú annak a generációnak az agóniája, mert nem látszik a nyomában semmi az ég világon. Ez a kiváló írás sem tud(nem is akar?) ilyet mutatni.
Sörgyári megálló
2019. augusztus 04. 09:09
Zseniális írás, jól szórakoztam, emelem kalapomat.
Google
2019. augusztus 02. 11:57
Ha Stumpf elmegy egy koncertre, akkor a "nyajas olvaso" jol sejti, ott csak jo lehet a zene Jobb a "hulye ma emberenek" a szajaba ragni, hogy mi a jo es mi a NER. Foleg, ha olyan nagy tudasuak vagyunk mint S....
sztd
2019. augusztus 02. 11:31
OK. Én nem szoktam zenét hallgatni. Azoktól sem tudok egy dalt sem felidézni, akiknek már hallottam a nevét. Nekem önmagában a zene (írás, festés stb) nem teljesítmény. Egy valamit azonban megtanultam a nagy generáció kárán: Minden művésztől (vagy egyáltalán olyan embertől, aki nekem üzenni akar bárit) azt várom, hogy - tudjon élni, - és tudja elmondani, hogy milyen az élet! Persze sokféle élethelyet létezhet, de aki után nem marad legalább két (akár kiskorban örökbefogadott) gyerek, az nem tudott élni. Az pedig nem érdekel, hogy azok akik nem tudnak élni, mit mondanának az életről, amit amúgy sem ismernek. Nehezített pálya, de lehet valaki mondjuk katolikus pap, és ilyen emberként felmentést kap, ha olyan közösséget hoz össze és tart egyben, amelyik helyette is bőven vállalja az életet. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor ő sem tudott élni. A legfontosabb az, hogy ezek többsége nem tudta milyen az élet, és erre büszke is volt. Joga volt hozzá, de nekem jogom van ahhoz, hogy az ilyen emberek ne érdekeljenek. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a mondanivalójukra pazaroljuk.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!