Hát azért, mert
a nemzedékük – a valaha élt egyik legpocsékabb nemzedék – fogva tartja a Nyugat kollektív képzeletét.
Mutatja ezt az a tény, hogy nagyjából ugyanabba az irányba mutatnak a meggyőződéseink, mint az övéik, miközben a materiális, technológiai, politikai körülmények teljesen megváltoztak. Legyen szó szexről, tekintélyről, művészetről, kreativitásról, szabadidőről: ugyanazok a közhelyek munkálnak bennünk.
A Beatles-láz idején a kamaszok váltak kulturális értelemben a társadalom domináns rétegévé, míg a zene zenéből tömegidentitássá lett, ami minden más identitást (nemzetet, osztályt) felülír. Máig főként ez a két tényező alakítja a társas élet meghatározó trendjeit.
Mikor fognak végre leomlani a „nagy nemzedék” lázadói által támasztott mentális börtön falai?
Az, hogy a hip-hop háttérbe szorította a rockzenét, nem jelent kiutat. A Z-generációs fiatalok frusztráltak, önironikusak, nembinárisak és szeszélyesek, az egyik évben leborotválják a fanszőrzetüket, a másikban kiposztolják a Facebookra, közben meg tömegével rohannak el megnézni a Bohém rapszódiá-t, a Rocketman-t meg a Yesterday-t, boldogan vetik alá magukat annak a hegemóniának, amit a hatvanas évek öregszagú, elhülyült veteránjai (és a szórakoztatóipar által kitermelt, fiatalabb avatárjaik) gyakorolnak. Lehet, hogy a tömegkultúrában a mindenkori kamaszok diktálnak, az ő kegyeiket keresik a zenecégek és a filmstúdiók – a lényeg azonban az, hogy
a mai kamaszok nem akarnak mást, mint amit a hatvanas évekbeliek akartak.
mást, mint amit a hatvanas évekbeliek akartak.Az ezredvégi Nyugat két vezércsillagának – a kamaszuralomnak és az identitászenének – minden eddiginél harmonikusabb az együttállása. Az elmúlt években elénk varázsolta a fesztiválutópiát, ami beteljesíti azt, amire a hatvanas évek vágyott, de amire nem volt képes, mert túl szertelen és túl politikus volt: az élet totális eléletmódosítását.
Azt az életet, aminek minden részlete önkifejezés (az Instagramra feltálalt vacsoráktól kezdve egészen a szájpadláshoz nyomott nyelvekig) a papával szembeszegülő, Beatles-rajongó diáklányok bugyidobáló eksztázisa, az identitásként megélt zene vetítette előre. Tanulságos ebből a szempontból a VOLT-on vetített orbános kisfilm kapcsán kitört hiszti. Szerintem is rosszul veszi ki magát a dolog, az északkoreázó méltatlankodásokon viszont a nárcisztikus egók sértettsége süt át, amelyek igényt tartanak arra, hogy a nagy identitásképző Eseménybe – „néhány napra kiszakadni a valóságból”, „kicsit elengedni magunkat”, „új élményeket szerezni”, jézusmárja – ne másszon bele semmiféle idegen elem, pláne nem a gonosz, a sötét Anti-Én.