Beszorultunk

„A brexitügyi apokalipszis ugyanúgy nem jött el, ahogyan a brexitügyi kánaán, és ahogyan nem jött el a Donald Trump elnökké választása esetére beígért világégés sem. Nem fordult fel fenekestül a világ, még csak nem is váltották le az elnököt, hiába ígérte ezt a világsajtó. Akik dühből szavaztak Trumpra, azok most is ugyanannyira dühösek, vagy még dühösebbek, akik impeachmentet vagy valamilyen, Trump inkompetenciája által okozott kataklizmát vártak 3 éven keresztül, azok most is ugyanezt várják.

Még a ténylegesen a szemünk előtt lejátszódó, és valóban drasztikus változásokat is sikerül annyira elbagatellizálni vagy lassúnak láttatni, hogy azok ne tudják megzavarni a mindennapjaink egyre olajozottabb menetét. A klímaváltozás és az ezzel is összefüggő, a fejlett országokra zúduló migrációs nyomás, vagy a kínai és indiai gazdasági ugrás egyszerre fenyegető, de távoli jelenségekként tárulnak elénk, olyan dolgokként, amik miatt akár változtathatnánk is az életünkön, de végül is, nem muszáj. És miért is kellene, ha azt látjuk, hogy még a Brexitet és Trumpot is meg lehet úszni komolyabb sérülések nélkül? Nemhogy nem kell változtatni, a nyitottságot és szabadságot propagáló szólamok ellenére minden struktúra, ami az életünket szervezi, afelé nyom bennünket, hogy ne változtassunk.

Magyarországon sem más a helyzet. Hiába írja meg minden újság, hogy éppen mennyi közpénz folyik Mészáros Lőrinchez vagy milyen kastélyt vett meg Tiborcz István, ezek a hírek is szép csendben a mindennapjaink részévé váltak. Van, aki reggeli kávé helyett fogyasztja őket, és elvárja a napi dózist, van, aki egyszerűen elvesztette a felháborodásra való képességét, van aki unja, és van, aki nem is hiszi el. De hatásuk már nincs az erről szóló híreknek, többségünk ugyanis igazából már nem ezekre kíváncsi, hanem más, nagyobb és általánosabb kérdésekre várja kétségbeesetten a választ, például arra, miért nincs félmillió ember a Kossuth téren a lopásokról szóló hírek után, vagy egyszerűen csak hogy hol az emberi kiteljesedés és a páratlan boldogság, amit elvileg soha nem volt még annyira könnyű elérni, mint most. Az emberek a fejlett világban sehol nem tudják, miért tűrnek, de tűrnek, valószínűleg nem is tehetnek mást.

A politikai-gazdasági-kulturális rendszer, amit építettünk, ugyanis annyira tökéletesre sikerült, hogy kivette a kezünkből a saját életünk fölötti irányítást.

A rendszer lételeme a kiszámíthatóság, erre kondicionál mindannyiunkat, és egyszerűbb is mindig azt csinálni, amit tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt csináltunk. Bürokratikus mechanizmusok és algoritmusok irányítanak bennünket: adatokat gyűjtenek és viselkedést elemeznek. Tudják, hogy ha egyszer az tetszett, akkor ma valószínűleg ez fog tetszeni, és elénk is teszik ezeket a választási lehetőségeket, mi pedig kiválasztjuk őket, mintha bármennyi esélyünk is lett volna ezzel ellentétesen cselekedni. A legrosszabb az egészben, hogy ez a rendszer már fel tudja kínálni a rendszeren kívüli választás illúzióját is, ez volt Trump, ez Orbán és ez volt a Brexit is. Úgy választhattuk ezeket az opciókat, hogy azt hihettük, ezek rendszerellenes opciók. De hogy ezek a választások is rendszeren belüli választások, jól mutatja, hogy nem hoztak lényegi változást, ezek az opciók is ugyanúgy a rendszeren belül tartanak bennünket, mert a társadalmi-gazdasági-politikai rend már a saját tagadását is képes termékként elénk tenni, kiterjeszti befolyását mindenre, amire egyáltalán gondolni tudunk.

Így válik minden napunk, minden pillanatunk ugyanolyanná, így válik kétségbeejtő tehetetlenséggé az, ami egyébként végtelen szabadságnak tűnik. Nincs már meglepetés, nincs már izgalom, csak ezek illúziói maradtak.”