„Talán nincs is olyan felvidéki magyar (tisztelet a kivételnek), aki mindennapi beszédében ne használna – akaratlanul is egy-egy szlovák szót, kifejezést. Nincs ebben semmi meglepő, így volt ez a múltban, és így van ez a jelenben is, hiszen szlovák nyelvi közegben élünk. Munkahelyünkön, hivatali ügyintézés során, orvosnál, boltban legtöbbször szlovák nyelven beszélünk, szlovák nyelvű nyomtatványokat töltünk ki, szlovák nyelven írjuk ilyen-olyan kérelmeinket, stb.
Mindezt nem mentségként hozom fel, viszont nem kellene, hogy ez visszatükröződjék napi nyelvhasználatunkban. Kissé megszerkesztve, egyes szám első személyben egy csokorra valót gyűjtöttem össze kevert beszédünkből:
Zrusiltam (megszüntettem) az úcsetomat (bankszámlámat), mert mán nem podnyikálok (vállalkozom).
Voltam az obecnín (községi hivatalban) és beszéltem a sztarosztával (polgármesterrel).
Új passzt (útlevelet) csináltattam.
Lejárt az obcsianszkim (személyi igazolványom).
(...)
Egyik oldalon harcolunk szülőföldünkön anyanyelvünk akadálytalan használatáért, magyar feliratokért hivatalokban, közintézményekben, kórházakban, másik oldalon meg beszédünkben meggondolatlanul, rossz megszokásból bizony sokszor szlovákul használjuk azok megnevezését.
Jól van ez így?!”