Mit várjon az egyszeri miniszterelnök egy washingtoni vizittől? Ma este 8 után kiderül!

„Nem tudom, hogy az Egyesült Államok népe szavazna-e különb férfiakra,

ha azok választáson indulnának –

de ahhoz kétség nem férhet, hogy ilyen férfiak nem indulnak.”

Alexis de TOCQUEVILLE: Az amerikai demokrácia

***

Washingtonba kilőtt kurucügyi szaklobbistánk, Connie Mack irodájában 2016 novembere, a jelenlegi amerikai elnök megválasztása óta ég az összes létező telefonvonal. Orbán Viktor találkozni akar Donald J. Trumppal, mióta csak világ a trumposított világ. Akarhatja ő ezt kismillió okból kifolyólag, gazdaságiakból és külpolitikaiakból egyaránt, de magyar részről talán az imázsépítés az erősebbik hajtóerő. A Fehér Házban parádézni minden szempontból királyság,

minél több olyan nyugati politikussal szeretne szerepelni, akik erős konzervatív szakpolitikai nézeteit osztják, de nem a nemzetközi politika bűzlő páriái; olyan embereket keres, akik bevándorlásellenesek, mégis kameraképes, kiállítható vezetők. A Matteo Salvini olasz miniszterelnök-helyettessel megkezdett, Heinz-Christian Strache osztrák alkancellárral cifrázott sormintát (melyből – láss csodát – a politikailag kínos nyugati pártok, így Marine Le Pen Nemzeti Frontja, Nigel Farage Brexit-pártja és a Meuthen-Gauland páros vezette AfD, kimaradtak) senki nem koronázhatja illőbben, mint az alt-right hivatalba iktatott istencsászára, minden sikeres jobbos politikus legpofátlanabbika, Donald Trump amerikai elnök. Bevándorlásellenes, kultúrharcos, nyugati és legitim –

Kérdéses viszont, hogy néhány jól eltalált képen túl miért lesz jó Magyarországnak a washingtoni randi.

Ha egy kormányfő az Egyesült Államokba látogat, azt háromféleképpen teheti – különös kitüntetés, ha hivatalos látogatásra hívják (Trumpnál ezen a címen még senki nem járt, csak Macron francia elnök tett az államfőknek fenntartott állami látogatást), de kiemelt szövetségesi viszonyra vagy a találkozó különös jelentőségére utal a hivatalos munkalátogatás (Trump így eddig ír, német, olasz, román, ukrán, finn és spanyol vezetőket fogadott). Akik a két felsőbb ligába nem férnek be, egyszerű munkalátogatásra érkeznek – itt jellemzően már kialkudott megegyezéseket írnak alá, vagy olyan kérdéseket vitatnak meg és visznek a sajtó színe elé, amelyekben véleménykülönbség nem várható. Ebben a formátumban randevúzott Trumppal a három balti elnök, illetve a dán, a görög, a svéd, a portugál, a lengyel, az osztrák, a cseh és a szlovák kormányfő, és ebben a kegyben lesz most része Orbán Viktornak is.

Trump elnök előszeretettel használja a munkalátogatásokat jutalomfalatként milliárdos fegyverüzletekért. Lengyelország és Svédország boldog tulajdonosai lesznek hamarost egy-egy Patriot rakétarendszernek, a csehekkel egymilliárd dolláros helikopterbizniszt ütött nyélbe az amerikai hadiipar, Szlovákia pedig kétmilliárd zöldhasúért gazdagodik majd F-16v bombázókkal. Legyen akármekkora is az egyetértés ideológiai kérdésekben,

Aki munkalátogatásra érkezik, de nem vett jenki vasat, könnyen találhatja magát olyan kellemetlen helyzetben, mint Gentiloni olasz szocialista miniszterelnök két éve, vagy Kurz osztrák kancellár folyó év februárjában: Trump ilyenkor különösebb szívfájdalom nélkül felnagyítja a két ország között fennálló vitás kérdéseket (Líbia, uniós vámkérdések, Északi Áramlat 2), majd az újságírók elé veti partnerét – hadd habogjon. 

Jobboldali kormányfők szokták forrón áhítani, hogy romantikázzon velük egy kicsit Uncle Trump, és mondjon pár veretes gondolatot bevándorlásról, konzervatív értékekről, fake newsról és mainstream médiáról. Ezt a kurzusépítő kegyet nehéz kiérdemelni, eddig csak Salvini főnökének, Conte olasz miniszterelnöknek sikerült a bevándorlás örvén („És a miniszterelnök, mondhatni, az illegális bevándorlás miatt van ma itt velünk. Olaszországnak elege lett. […] Elismerem a miniszterelnök úr merész – valóban merész – iránymutatását, és remélem, több vezető is követi majd ezt a példát, köztük európai vezetők is”), Babiš cseh miniszterelnök viszont hiába próbálkozott igencsak feltűnően kiprovokálni valami hasonlót („make the Czech Republic great again”, mondá), csak az előre megírt diplomatamaszlagot kapta az arcába a hihetetlenül produktív tárgyalásokról, a rendkívül szoros szövetségesi kapcsolatokról meg az együttműködés perdöntő jelentőségéről a legkülönbözőbb területeken, és már lovagoltak is tovább arra, ami Amerikát az egész közép-európai régióban igazán érdekli – az energiabiztonságra, magyarul az oroszokra.

Az Orbán-Trump találkozó két legfontosabb szereplője nem a külügyminiszter és a nemzetbiztonsági tanácsadó lesz, hanem Hszi Csin-ping és Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Az amerikai külpolitika doyenje, Henry Kissinger írta örökbecsű Diplomáciájában, hogy „ha az államférfiak időt szeretnének nyerni, beszélgetést ajánlanak” – orosz-kínai-magyar viszonylatban ez az alapelv különösen is találó. A két Obama-adminisztráció nyolc éve alatt

A védelempolitikai, gazdasági és infrastrukturális együttműködés szempontjából is nyolc elvesztegetett évről beszélünk. A médiatörvény, a gyalázatos kitiltási hiszti és a melegjogi aggályok valahogy mindig megakadályozták első számú katonai szövetségesünket abban, hogy levegye a szemellenzőt, és annak lássa Közép-Európát, ami időtlen idők óta mindig volt – ütközőzónaként az atlanti és az orosz érdekszféra között, valamint európai betörőpontként Kína számára. Amíg a Közép-Európa-politikát Victoria Nuland vitte a külügyminisztériumban, Amerika számunkra megbízhatatlan partner volt, gőgös és nemtörődöm.

Mindaz, amit ma Magyarország feletti orosz befolyásszerzésként üdvözlünk vagy kárhoztatunk, így a paksi beruházás, az orosz bankok térnyerése és a sorozatos Orbán-Putyin randevúk, az Obama alatti amerikai külügy közvetlen kudarca. Hallatlan szégyen az Egyesült Államok számára az is, hogy Magyarország külgazdasági politikájának fókuszában ma Kína Egy övezet, egy út-programja áll.

A Szijjártó Péter vezette magyar külügy ügyesen használt ki minden adódó külpolitikai együttműködési lehetőséget – az pedig már nem az ő hibájuk, hogy ilyen lehetőségek a nagy víz túlfeléről egyáltalán nem érkeztek.

Egy kis közép-európai ország saját erőből nem tud komoly védelempolitikai és infrastrukturális beruházásokat megvalósítani – ehhez erős globális partnerek kellenek, koherens programokkal és hajlandósággal a kölcsönös tisztelet talaján álló kapcsolatra. Az Egyesült Államok az orbáni Magyarország számára eleddig minden volt, csak partner nem.

Az Orbán-Trump találkozó ünnepi lezárása nyilván egy hangulatos kis sajtótájékoztató, meg valami fejlett amerikai katonai herkentyű megvásárlása lesz – Benkő Tibor honvédelmi miniszter tájékoztatása szerint jöhetnek NASAMS vagy Patriot rakétarendszerek, esetleg megállapodás születhet a Gripenek utódairól. Sajtótájékoztató nélkül nincs diplomácia, üzlet nélkül pedig Trump nincs – de a találkozó lényegét nem ez adja majd. Ennek a vizitnek a hangulatán is múlik, hogy Trump alatt végre visszafordulhatunk-e az Egyesült Államokhoz, hogy láthat-e ismét partnert a világ első számú nagyhatalmában a magyar védelem-, kül-, energetikai és gazdaságpolitika.

Jól teszi tehát, aki – Orbánról és Trumpról alkotott személyes véleményét akár félretéve is – szurkol és minden jót remél. Oroszország és Kína stratégiai partnersége, bármily hasznos is legyen, semmilyen területen nem lehet kizárólagos. A kölcsönös tiszteletre épülő nyugati integráció mindannyiunk elemi érdeke.

A Hillary Clinton legfrissebb könyvét Hillary Clinton helyett megíró szerzőnek jutott eszébe a bölcs közhely, miszerint „politikát csinálni az a művészet, amelyben lehetségessé tesszük azt, ami lehetetlennek látszik.” (Esterházy Péternek meg az, hogy a közhely a valóság hazugsága, de ez most mellékes.) Így tehát stílszerűen Hillary Clinton szavaival kívánjunk sok sikert két olyan férfinak, akiket Hillary Clinton jobban gyűlölt egy mázsa csótánynál. Adja Isten, hogy helyrerántsák azt, amit nyolc évig két oldalról romboltunk produktívan, nagy odaadással. 

Mert mi a szívünk számos kis csücskiben mégiscsak atlantisták vagyunk, az Istenért.