Mit üzennek a békeidők Európa sírásóinak?
A terrorveszélyt hordozó illegális bevándorlás a legtöbb nyugat-európai helyszínen mostanra gyökeresen átalakította a mindennapokat.
Ha van Európának esélye a túlélésre, az az esély mi vagyunk.
„Messziről indulunk, persze csak látszólag. Hiszen a londoni Royal Albert Hall itt van a szomszédban, a kertek alján, minden itt van a szomszédban, minden itt gyűlik össze a kertünk alján, az abnormális itt halmozódik a lelkünkben, és lassan félő, hogy az agyunkban ülő kopasz cenzor elmegy nyugdíjba.
Akkor lássuk: »A londoni Royal Albert Hall Hangversenyterem művészeti igazgatója, Lucy Noble szerint a „fehér férfi titánok dominanciája” miatt nem kedvelik a fiatalok a klasszikus zenét. A megoldás a több női és kisebbségi kortárs zeneszerző és kevesebb Mozart, Bach vagy Beethoven. A zenei életben meg kell szüntetni a „patriarchális hegemóniát”«.
Tegyük el ezt a mondatot, gondosan, vigyázva, hogy el ne vesszen. Hogy ha Európa mégis túléli saját elmebetegeit és önfelszámolóit, elő tudjuk venni, és kitehessük majd koncerttermeink falára, lássa majd mindenki, mibe pusztultunk majdnem bele.
»Szép a rút és rút a szép« – vinnyogják a boszorkányok, és Macbeth már nem öl, ugyan, ölni olyan »fehér férfi dominancia«, Macbeth ma elfogad, beereszt, tolerál, és száműzi Mozartot koncerttermeinkből. Macbeth ma több lelket és agyat pusztít el, mint amennyit Hitler és Sztálin valaha képes volt, és közben ünnepeljük a »szabadságot«. Leghangosabban az agyhalottak és lélekamputáltak. A normalitás pedig szűköl félelmében, mert éppen fehér férfinak, nőnek, heterónak, vagyis nácinak bélyegzik.
Mindig ugyanaz a vége. Egy nagy kultúra, egy nagy birodalom előbb elveszíti identitásait, azután elkezd istent játszani, végül eltűnik.
A nyugati világ mára elveszítette vallási identitását, ez befejezett múltidő. Ma odafönt Skandináviában (hol vagytok, vikingek? Hová lettél, Vörös Erik, hol késel Kékfogú Harald?) a »papok« szedegetik le a keresztet a »templomokról«, nehogy megsértsék az orkokat, ma »lelkipásztorok« hirdetik, hogy nincsen Isten. Persze nagy, végső tragédiák idején mindig megcsillan a remény, az égő Notre-Dame lángjainál franciák ezrei rogytak térdre és kulcsolták imára kezüket, franciák, a világ legszekularizáltabb (legistentelenebb) nemzete, hja kérem, zuhanó repülőn fölötte ritka az ateista. De aztán kihunyt az utolsó pernye is, és helyreállt a rend: ma a Notre-Dame közvetlen szomszédságában már az égő Notre-Dame-ot ábrázoló szuveníreket árulnak a junk foodot zabáló elefántlábú turistáknak. (»Jerünk tehát, mit is nézzük tovább, / Hogyan silányul állattá az ember.«)
A nyugati világ vallási identitása, hite odavan.
Ha ma egy marslakónak kellene megmutatni Európát, azt a marslakót ma Varsóba, Prágába, Pozsonyba, Budapestre, Zágrábba, Belgrádba, valamint fel a Baltikumba, s szinte félek kimondani: Szentpétervárra lehetne elvinni. Persze elvihetnénk a mi marslakónkat Párizsba is, Londonba is, Berlinbe is, az épületek még megvannak többé-kevésbé, de Európa lelkéből ott már semmit sem lehetne megmutatni.
Igen, Európa ma mi vagyunk. Ha van Európának esélye a túlélésre, az az esély mi vagyunk. És ez roppant felelősség. E felelősség ki kell hogy mondassa velünk, hogy nem, mi nem vagyunk kompország, amely képtelen eldönteni azt is, hová tartozik, s hogy kicsoda is egyáltalán. Nem: mi vagyunk az örök Európa.
S tegyük fel bátran újra a nagy kérdést, a mi önostorozó sztereotípiáink nagy közvetítőjének, Adynak kérdését: »Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?« S válaszoljuk is meg végre, farkasszemet nézve: Nem! Nem szabad! Elég volt a Nyugat új dalaiból és elég volt az új időkből! Ami ma onnan jön, az rothadás, szenny, önfeladás, katatón elmebaj, lassú öngyilkosság, önfelszámoló biztosok szabadságígérete, a szabadság iszonytató torzképe, pusztulás és halál.
...
És menjünk el szavazni. Azért, hogy mindezt megtehessük a jövőben is. És nehogy Juncker legyen a mi legjobb politikusunk is.”