Alulnézet

„Harmincöt volt, és régen letett már a színházról. Egy hirdetésre jelentkezett, segédápolót kerestek egy kórházban. Szerették, mert nem volt kényes: dolgozott éjszaka, nap közben, mikor hogy kellett. Két év után beiskolázták. Kapott oklevelet, szakápoló lett. Egyszer színházba is eljutott: a legjobbak az urológiáról megnézhették a Mosoly országát az Operettben. Mindent tudott a színészekről. Olvasta a szaklapokat, tisztában volt vele, ki mikor vált el, ki kivel esett szerelembe, és ki milyen szerepre vágyik. És hát igen: szinte az összes hatvanon felüli sztár megfordult a keze alatt.

–Ne higgye, hogy maga az egyetlen, akinek a seggét láttam már – mondta a művésznek, akit a Nagykereszt utáni este hoztak be. – Nálam már több művész úr is feküdt. Némelyik olyanokat mondott... igazi úriemberek. Magát is láttam a tévében, eléggé be volt esve az arca, én már akkor sejtettem, hogy előbb-utóbb találkozunk. Ne mozogjon, akkor nem fog fájni!

Azért szép szakma lehet ez a színészség – gondolta, miközben a vacsoráról maradt párizsis zsemléket majszolta a nővérszobában. – Erről is itt, tegnap két újságíró is kérdezte. Másfelől viszont mégis csak jó, hogy nem lett színész. Most itt fekhetne magatehetetlenül, miközben egy vadidegen cseréli a lepedőjét. Jobb is, hogy így alakult. Mire mennének ezek itt nélküle?”