A baglyok nem azok, aminek látszanak – Kurt Cobain emlékezete

Aznap – mint ahogy akkoriban elég gyakran –, miután a középiskolából hazafelé jövet leszálltam a vonatról, bementem Sebő nevű barátomhoz. A szülei nem voltak otthon, a függönyök behúzva. Kopogtam az ablakon, nem nézett ki. A nappaliban ült a szőnyegen, a félhomályban néhány gyertya világított. Úgy nézett ki a szoba, mint a legendás Nirvana Unplugged színpadképe. Ment a tévé, az MTV Europe, a képernyőn zokogó lányok és kifejezéstelen tekintettel maguk elé meredő, kockás ingek fiúk.

Sebő a képernyőt bámulta, nem szólt hozzám. Lassan értettem meg, miről van szó. 1994. április 5-e volt, aznap lett öngyilkos Kurt Cobain.

Később átmentünk Gábor kocsmájába, ahol törzsvendégnek számítottunk, és ahol általában nem kellett fizetnünk a kisfröccsért. A pincehelyiségben ott ült Feri bácsi, a levitézlett ávós és Adorján, a vízvezeték-szerelő, aki valójában szürrealista költő volt.

Nekik aztán hiába meséltük volna, hogy mi történt.

Néztük a nyitott ajtón át beömlő tavaszi fényt és azon tanakodtunk, hogyan végezzünk magunkkal. Mert hogy nem érdemes egy Kurt Cobain nélküli világban élni, az biztosnak tűnt. Aztán persze nem öltük meg magunkat.

de kisebb eszméletvesztésekkel azt is megúsztuk. 

Nem emlékszem pontosan, mikor hallottam először Nirvanát. Valószínűleg 1991 körül lehetett, a Smells Like Teen Spirit megjelenése idején. Akkoriban főleg álmodozós angol zenekarokat és különféle elektronikus zenéket hallgattam.

Ez a nyers, a szó legpozitívabb értelmében primitív zene, amit a Nirvana játszott, valósággal letaglózott. Ilyen átütő erőt legfeljebb a Vágtázó Halottkémek tudott produkálni élőben. A két másik zenész, Dave Grohl és Krist Novoselic jelentéktelen figuráknak tűntek Kurt Cobain mellett, aki engem valamiért mindig Arthur Rimbaud-ra emlékeztetett. Egyáltalán nem volt rocker, köze sem volt ahhoz a világhoz. Egy végtelenül érzékeny, sebzett és dühös embernek tűnt, aki – saját definíciójával élve – „nagyon hangos popdalokat” ír, de azokat olyan elementáris erővel adja elő a színpadon, hogy a koncertek végén kénytelen szétverni a hangfalakat, a díszletet, a hangszereket, mindent.

A szó szoros értelmében pusztító érzékenység volt az övé. Ezzel a lelki alkattal nem sokáig húzza az ember ezen az árnyékvilágon, legfeljebb abban az esetben, ha ezt a benne rejlő energiát kínkeserves munkával megzabolázza és felemeli.

Noha erre mutató jelek azért voltak. A már emlegetett Unplugged-koncertjük egy kontemplatívabb, elmélyültebb zenei világ felé mutatott, ahogy néhány daluk is az utolsó, In Utero című lemezükön. Az sem mellékes, hogy az egyik kedvenc lemeze az R.E.M. Automatic for the People-je volt. Állítólag közvetlenül a halála előtt is ezt a lemezt hallgatta. 

Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt. Életemben először voltam szerelmes, sokat bicikliztem és verseket írtam. Tulajdonképpen életem egyik legfelhőtlenebb időszaka volt ez, noha akkoriban nem úgy éltem meg.

Alapvető érzésem volt – és maradt  valamiképp azóta is –, hogy a világgal nem stimmel valami. Hogy pontosan mi, azt akkoriban nem tudtam megfogalmazni, igaz, ma sem nagyon tudnám.

A feszültséget éreztem, valamiféle disszonanciát, hogy a dolgok, a jelenségek nem egészen azok, mint amilyennek mutatják magukat. „A baglyok nem azok, aminek látszanak” – így szól a Twin Peaks című sorozat egyik kulcsmondata. A sorozatot 1992-ben sugározta először a Magyar Televízió, pont a Nirvana-őrület tetőpontján.

bizonyos dalaik hallgatása közben képek ugranak be a filmből. Erdők, lányok arca, Cooper ügynök áfonyás pitéje, a halott Laura Palmer a folyóparton. Kurt Cobain ezt a titokzatos feszültséget testesítette meg a számomra. És persze azt, hogy a démonok bizony kíméletlenül felzabálják az érzékeny, kiszolgáltatott és tehetetlen művészt. 

Cobain halála óta tulajdonképpen semmi érdekes nem történt az úgynevezett könnyűzenében. Semmi komoly. Semmi olyasmi, aminek komoly hatása lehetne a világra.

A Nirvana még épp az internet elterjedése előtt lett világsztár, mai szemmel nézve mosolyogtatóan archaikus módon. Cobain beleüvöltött a világba valamit, amivel valójában ő sem volt egészen tisztában. Ahogy azzal sem – legalábbis eleinte biztosan nem –, hogy ezzel a beleüvöltéssel végső soron azt a rendszert erősíti, ami miatt olyan kétségbeesetten üvölt. Hogy minden egyes üvöltése dollárokra váltható, nézettséget és lemezeladást hoz, hogy mindaz, amit fájdalomtól eltelve kiénekel magából, végső soron nem lesz más, mint puszta termék, ami remekül eladható.

A világgal szemben csak ő húzhatja a rövidebbet. Persze nem nagy újdonság ez, ilyen volt József Attila is.

Cobain halálával lezárult a modern nyugati „könnyűzene” klasszikus korszaka és

Egy-két kivételtől eltekintve (az egyik kivétel a Radiohead) azóta nem tűnt fel olyan zenekar, ami bármiféle globálisan érzékelhető hatást lenne képes kiváltani. És ez már valószínűleg így is marad. 

Néha elképzelem, milyen zenét játszana ma Cobain, ha élne. Halk, akusztikus dalokat hallok, az amerikai folk (az „americana”) erős hatását mutató dalokat és kísérletező, elektronikus darabokat, amiket egyedül vesz fel egy eldugott, erdei stúdióban. Ritkán lép fel, akkor is inkább kisebb fesztiválokon, interjút alig ad, lemezeit ingyen teszi elérhetővé a neten. A Nirvanáról nem hajlandó beszélni. Versesköteteket ad ki, amelyeket a saját rajzaival illusztrál.

Nagyon szeretném hinni, hogy létezik egy olyan univerzum, amelyben mindez valóság.