A titkos élet

„Azért mentem ki az erdőbe, mert nyíltan szembe akartam kerülni az élet legalapvetőbb tényeivel, s kitapasztalni, mit tanulhatok az élettől, nehogy majd halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem is éltem” – írja Henry David Thoreau Walden című könyvében. 

A szerző 1845-ben épített magának egy kunyhót a Massachusetts államban található, Concord nevű városka közelében, a Walden-tó partján.

A Waldent jó negyedszázada olvastam először, nagy hatással volt rám. Elementáris hatással. Akkoriban másról se álmodoztam, mint hogy én is egy efféle erdei házban éljek. Hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani, de Thoreau megmondta helyettem is. 

Negyedszázada még nem létezett internet a mai formájában, így nem létezett például a YouTube sem, ahol manapság százával lehet találni olyan videókat, amelyekben emberek kimennek az erdőbe, és kunyhót építenek maguknak a két kezükkel. Van, aki egyszerűbbet, egy földbe ásott primitív hajlékot; és van, aki egészen komoly faházat. A munka minden egyes fázisát dokumentálják az alapok kiásásától az első befűtésig. Ezek a videók rendkívül népszerűek: sok olyan akad köztük, amelyet több millióan néztek meg viszonylag rövid idő alatt. Hogy miért ilyen népszerűek ezek a videók, arra a Thoreau-tól származó idézet is magyarázat lehet.

Sokan egyszerűen belefáradtak ebbe az egészbe, amit modern életnek nevezünk. Ez a belefáradás persze nem azt jelenti, hogy tömegek mennének ki az erdőbe építkezni; inkább azt, hogy egyszerűen szeretik nézni, ahogy mások megteszik ezt. Hogy helyettük teszik meg. Ha már én gyáva vagy túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy meg­tegyem, legalább hadd nézzem, ahogy mások megteszik. Én is szoktam ilyen videókat nézni, és mentségül csak azt tudom mondani, hogy nem pusztán azért nézek ilyeneket, hogy lássam, mások mit tesznek meg helyettem. Azért is nézem, mert én is feljárok olykor egy erdei kunyhóba. Igaz, nem én építettem, mert ott áll a helyén már néhány évtizede, én csak rendet tettem benne, kitakarítottam, kipofoztam ezt-azt. Nem az enyém tehát, mégis a magaménak tekintem. Egyszerűen azért, mert otthagyták, senki nem törődött vele.

Amiről ezen a világon sokan tudnak, az nagy valószínűséggel pusztulásra van ítélve. Annak vége. Rutinosabb természetbúvárok és erdőjárók ezért sem árulják el soha, hogy hol láttak egy-egy ritka állatot vagy növényt. Ha elárulják, megindul az áradat, és a helynek vége, megsemmisül. 

Manapság szinte minden a nyilvánosságban történik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy szinte minden lényegtelen. Emberek tízmilliói önkéntesen teszik nyilvánossá az életüket, vagyis nem egészen önkéntesen, legfeljebb csak hiszik. Mert nincs ebben semmiféle szabadság, egyszerűen a korszellem kényszeríti őket erre. Amely korszellem szabad akaratnak álcázza a maga diktatórikus működését.

És éppen ez az, amit a korszellem egyfelől nem ért, másfelől nem is képes el­viselni. A transzparenciának nevezett varázsformula szent nevében mindenről értesülni akarunk, lehetőleg azonnal és minden részletet kimerítően. Ne legyen itt semmiféle homály, semmiféle titok, semmi olyasmi, ami árnyékot vethet a napfényben fürdőző transzparenciára. 

Kertész Imre írja, hogy „mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi”. Amivel érzésem szerint nem azt akarta mondani, hogy sunyi módon volt egy mások elől elrejteni kívánt élete szeretőkkel, titkos légyottokkal vagy bármivel; hanem azt, hogy volt egy „belső”, gazdag és izgalmas világa, ami éppen attól volt gazdag és izgalmas, hogy nem csinált belőle hírt, nem gyártott belőle tartalmat. Nem akart senkinek fecsegni arról, hogy miféle gondolatmenetek zajlanak a fejében, miféle érzései vannak, és ezek az érzések és gondolatok miféle asszociációs útvonalakra ragadtatják. Amit erről el akart mondani, azt elmondta a könyveiben. Élete alapvető tényeivel akart szembesülni, ahogy Thoreau is, és ez a szembesülés nem mehet végbe reflektorfényben.

Legyen legalább egy „belső kunyhónk”, ahová csak mi járunk, és soha ne áruljuk el senkinek az odavezető utat.

(Nyitókép: Emlékhely Thoreau egykori háza helyének közelében. Forrás: Wikipedia, Magnus Manske)