A parlamentarizmus védelmében

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője

A tavaly decemberi ellenzéki parlamenti obstrukciót és rendzavarást követően fokozott figyelem előzte meg a tavaszi ülésszak kezdetét. Vajon tudják-e még fokozni az ellenzéki politikusok a folyamatos sípolás, tülkölés által keltett hangzavart, az ülés akadályozása miatt előállt feszültséget? Lesz-e ismét verekedés? Megismétlődik a parlamenti üléstermének szétverése, ahogy az 1904 végén, a magyar képviselőházban történt? Ezek a kérdések suhantak át ez év februárjában az agyamon, elvégre maguk az ellenzéki politikusok is folyamatosan tárgyaltak a decemberi akciózás és tüntetéssorozat folytatásáról.

Az újabb nagy botrány azonban – legalábbis egyelőre – elmaradt. Az ország nyugalma, stabilitása szempontjából ez mindenképpen jó hír. Az ellenzék tehát felelősen járt el, amikor a februári parlamenti üléseken nem ment bele komolyabb rendzavarásba, minthogy kivonult az ülésteremből. A kivonulás egyébként teljesen legitim ellenzéki eszköz. A Fidesz is alkalmazta ellenzéki pártként az őszödi beszédet követően, Gyurcsány Ferenc napirend előtti felszólalásainak időszakában. Visszatérve tehát, nehéz elképzelni, hogy milyen hatásosabb eszközt tudott volna az ellenzék bevetni a parlamentben a decemberi botrányhoz képest. Régi – nem éppen nagy – elődjeihez hasonlóan, verje szét az üléstermet? Vagy verekedjen a kormánypárti képviselőkkel és az Országgyűlési Őrség tagjaival?

amelyet alig-alig lehetett immár megugrani.

Volt is némi fanyalgás, hogy az ellenzéki kivonulás nem sokat ér, főleg úgy, hogy nem sokkal utána, az ellenzék egy része még képviseltette magát a szavazások ideje alatt.

Az ellenzék legitimálja az Orbán-rendszer intézményeit

Jobb híján elsősorban a parlamenten kívüli akció-politizálást választja az ellenzék. Pontosabban egy része, hiszen érdemes figyelni arra, hogy például Hiller István MSZP-s oktatáspolitikusnak, az Országgyűlés alelnökének, Varga-Damm Andrea jobbikos, vagy Hajdú László DK-s képviselőnek, volt XV. kerületi polgármesternek nemigen fűlik a foga ahhoz, hogy utcai aktivisták bőrébe bújva, festékszóróval írja át a kormányzati plakátokat, vagy hogy az aszfalt fölött görnyedve állítson elő kormányellenes mondatokat.

Lehet ez persze feladatmegosztás is, legalábbis a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc saját bevallása szerint neki az ellenzéki összefogás háttérben való katalizálás a feladata. Tordai Bence párbeszédes képviselő pedig az ellenzék aktivista-akciózó részét ragadja magával: elvégre, ha már egyszer neki sikerült ama neves decemberi napon egymilliónyi Facebook-néző figyelmét megragadnia és viszonylag ismert politikussá válnia, miért ne sikerülhetne másnak is. Bizony,

vagy éppen a hatásos vágóképek delejes csábításának. Láthatóvá kell válni. A publikumot amúgy sem érdekli az unalmas parlamenti szócséplés és egyenszöveg. Félre a szakpolitikával, legyenek látványos akciók, amire odafigyel a média! És ha az ismertség megvan, jön a népszerűség is. 

A nagy akciózás közben azonban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a politizálás eme fajtájának megvalósítói, közjogilag parlamenti képviselők, akik most utcai aktivista tevékenységbe fogtak – vagyis keveredik a parlamenti politizálás az aktivista attitűddel. De ha jobban belegondolunk, más is keveredik. Egy parlamenti képviselő az Országgyűlés tagjaként Magyarország legfelsőbb népképviseleti szervének a tagja, vagyis részese a politikai rendszernek. Lehet itt diktatúrázni, fél-diktatúrázni, de az az ellenzéki politikus, aki helyet foglal a magyar parlamentben, és része a politikai rendszernek – hiszen használja annak egyik legfontosabb intézményét –, ha úgy tetszik, ezáltal az Orbán-rendszer intézményeinek is része. Nem igaz? Vagyis az ellenzék magatartásában egyszerre van jelen az utcai akciók Orbán-rendszer elleni lázadásának az attitűdje (a Jobbik és a DK már tavaly folyamatosan a rendszerrel szembeni ellenállást emlegette), és ugyanezen politikai rendszer tudomásulvétele.

Ha igaz a DK-nak azon állítása, hogy diktatúra van Magyarországon, akkor jó dolog-e, hogy saját parlamenti képviselői, az Országgyűlésben tett felszólalásukkal, szavazásukkal használják a rendszer eme intézményét, vagyis ráutaló magatartással mégiscsak legitimálják azt?

Nem mellesleg,

ami már nem pusztán ráutaló magatartás, hanem valójában a rendszer kereteinek egyértelmű elfogadását deklaráló ünnepélyes nyilatkozat.

Nos, ezen ellentmondás tehát valós. Nem véletlen, hogy 2018-ban az újabb súlyos választási vereség után, elsősorban a médiadiskurzusban, komolyan felvetődött annak lehetősége, hogy az Orbán-rendszer elleni tiltakozásként az ellenzéki politikusok be sem mennek a parlamentbe, nem veszik át a mandátumukat. Erre persze nem került sor, vagyis – utcai akciók ide, festékszórók oda –, mégiscsak az a helyzet, hogy maga az ellenzék is legitimálja az Orbán-rendszer intézményeit, hiszen használja azokat. 

Az utcai-aktivista politizálásnak kezdenek kiütközni a korlátai

Ebben az esetben viszont talán nem ártana hatékonyabban használni ezeket, már csak azért is, mert az utcai-aktivista politizálásnak már most kezdenek kiütközni a korlátai. A könny- és mosolyfakasztó helyesírási blamáktól e helyütt tekintsünk el, kitárgyalták már másutt bőségesen. Ehelyett érdemes felidézni, hogy Juhász Péter az Együtt pártot szinte teljesen az aktivista politizálásba vitte el – fütyülés, sípolás, a politikai ellenfelek gyűléseinek megzavarása –, és a választók 0,6 százalékra értékelték az effajta politizálást. Vagyis

az aktivizmus-akcionizmus ellenzéki politika sikerét illetően.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy ennek a típusú politizálásnak semmiféle jogosultsága ne lenne, hiszen a Fidesz 2002-2010 között maga is nem egy alkalommal élt az utcai performanszok eszközével, de ügyelt arra, hogy a kormányképességbe vetett imidzsén ne essen csorba a választók szemében.És itt van az ellenzéki kutya eltemetve.

Ha az ellenzéki politizálás aránya felborul és a nyilvánosság percepciójában az akciózó ellenzéki viselkedés kerül túlsúlyba, akkor megnő a veszélye annak, hogy a választók tekintélyes hányada egyszerűen nem tartja majd olyannak az ellenzéket, akikre rá lehetne bízni az országot. Ha a Suzuki gyár előtt tehetetlenül ácsorgó, a járdát átfestő, a földre demonstratívan lefekvő ellenzéki politikustípus imidzse erősödik meg a nyilvánosságban, az nem éppen a társadalom problémáit orvosolni képes közszereplő képe. Márpedig a választók már csak olyanok, hogy a politikusaiktól a gondjaik megoldását, enyhítését, életviszonyaik javítását várják.

Ebből pedig az is következik, hogy ezen elvárásoknak csak akkor lehet megfelelni, ha az ellenzéki politikusok személyes kisugárzásukkal, cselekedetükkel képesek elhitetni a választók többségével, hogy jobban képesek kormányozni a Fidesznél. Ehhez viszont szakértelem kell, vagy legalább annak elhitetése, hogy az ellenzéki politikusok szakmailag felkészültek és mögöttük is van egy komoly szakértői csapat, amelyre rá lehetne bízni az országot.

A polgárpukkasztó ellenzéki performanszok és botrányokozások túlhajszolása azonban

Méghozzá az egész ellenzékét. Pedig közöttük is van több felkészült politikus. Ilyen például a már említett Hiller István, Varga-Damm Andrea, Szabó Szabolcs vagy éppen Mellár Tamás közgazdász professzor. 

Az alternatívaállításba a magas színvonalú parlamenti felszólalások és törvényjavaslatok is hozzátartoznak

A parlament többek között arra is való, hogy az ellenzék jobb alternatívával álljon elő a jelenlegi kormányzással szemben. Az alternatívaállításba a magas színvonalú parlamenti felszólalások és törvényjavaslatok is hozzátartoznak. Politikai kommunikáció kérdése, hogy ezeket miként kell és lehet a közösségi felületeken (Magyarországon elsősorban a Facebookon) utólag közérthetővé tenni. Amire az ellenzék több tagja egyébként már ma is törekszik. A parlamenti ülések folyamatos TV-közvetítése ugyan sajnos megszűnt, de több jelentős honlap – atv.hu, merce.hu – a Facebookon keresztül a parlament üléseinek izgalmasabb részeit néhány hónapja élőben adja, az Országgyűlés honlapján pedig elejétől a végéig követhetőek az ülések, a főbb parlamenti eseményekről pedig úgy-ahogy, de a komolyabb sajtó is beszámol. Van tehát jelentősége annak, hogy a parlamentben miként szerepel az ellenzék, milyen szakmai tudást tud felmutatni az ország előtt álló kihívások, problémák megoldása tekintetében. A parlamenti viták tanulsága pedig az, hogy néhány képviselőt leszámítva az ellenzéki képviselők komoly tudáshiányban szenvednek. A legnagyobb baloldali párt,

akik értenének a mezőgazdasághoz, az energiapolitikához, a digitalizációhoz, a telekommunikációhoz, a közlekedés-politikához vagy éppen az egészségügyhöz.

A többi kisebb frakcióban pedig – már csak szűkös létszámuk miatt is – még ennél is elkeserítőbb a helyzet. 

Komolyabban kell vennie tehát az ellenzéknek a parlamentet, ha már használja. Persze igaz, hogy a helyzete nem könnyű, mert a kormányoldal kétharmados többsége eleve egyenlőtlen helyzetet teremt, az üléseket levezető elnökök pedig időnként túlságosan szigorúan szabják meg az illendőség határait. Ráadásul éppen a fideszes többség korlátozta jelentősen 2014-től a kétperces hozzászólások lehetőségét. Lehet és kell is arra hivatkozni, hogy a kormánypártok lehetnének méltányosabbak az ellenzékkel szemben, egy-egy rosszul sikerült, lózungokkal teli felszólalás esetében azonban aligha érdemes a kormányoldalra haragudni.

Végezetül pedig, tudni kell azt is, hogy a magyar politikai rendszerben a parlament kiemelkedő szerepet játszik abban, hogy a társadalmon belüli, továbbá az érdekcsoportok közötti konfliktusok megvitatása és eldöntése békésen valósuljon meg. Elvégre éppen a parlament az a felület, amelyik elvileg nagyszerű lehetőséget teremt a politikai szereplők nézetkülönbségeinek erőszakmentes ütköztetésére. Ennél fogva,

Ezzel pedig mind a kormányoldalnak, mind az ellenzéknek tisztában kell lennie.

Máskülönben a konfliktusok egyre inkább a politikai intézményen kívülre kerülnek. Olyan területre, ahol már nem az intézmények szabályai az irányadóak, ahol az események kiszámíthatatlan irányba fordulhatnak, ahol rosszabb esetben az erőszak, még rosszabb esetben pedig a vér és a pusztulás veszi át a parlament szerepét. Aki ezt nem hiszi el, gondoljon arra, hogy a 2014-es ukrajnai, véres Majdan téri eseményeket, majd pedig a kelet-ukrajnai háborút is Ukrajna parlamentjének teljes csődje – a folyamatos botrányok, verekedések – előzte meg. A nyugati demokráciák 1945 utáni felívelő szakaszának egyik tényezője ezzel ellentétben az ottani parlamentek alapvetően jó és szakszerű működése volt. Tehát úgy is fogalmazhatnánk: egy jól működő parlament emberéleteket ment meg.