Ha legalább Iszában, azaz Jézusban hinnének az európai bennszülöttek, azt úgy-ahogy, legalábbis szóban eltűrnék a muzulmánok, mert lám, mégiscsak képesek a kézzelfogható érdekeik fölé merészkedni, tehát emberek volnának. Ámde nem hisznek semmiben, ezért mégsem tartoznak a Könyv népei, a muszlimok, a zsidók és a keresztények közé, vagyis pogányok, hitetlenek a szó mindenféle, lealacsonyító értelmében. A nagyszülők keresztsége az unokákra nem száll át.
A Korán rögtön az első fejezetében – A Tehén című elején – leszögezi: »Bizony, akik hitetlenek [maradtak], azoknak egyre megy, hogy intetted-e őket vagy sem: nem hisznek. Allah lepecsételte szívüket és hallásukat, látásukat hályog lepi. Nekik hatalmas kínzás jár.« (6–7. vers) A kínzás a másvilágon lesz esedékes Mohamed értesülése szerint, de a szövegből kiderül, hogy konok hitetlenek, akik elutasítják a Koránt, már itt a földön alkalmatlanok lesznek az igaz hit befogadására.
A volt keresztény Európa már a muszlim ostrom előtt eldobta szellemi fegyvereit. A vallásháborúkkal kezdte, a fölvilágosodással folytatta, majd idétlen művészi, társadalmi és politikai izmusokba gabalyodott, melyek elsorvasztották ítélőképességét. Mostanra nem tudja, hol áll a feje, hogy fiú-e vagy lány, és nincs semmije, amivel a benyomulókat föltarthatná. Ezzel meghívót küldött nekik.
Mi lesz ennek a vége? Nehéz megjósolni. Sivatag, mondják az elkeseredettek, és sorolják a hajdan virágzó vidékeket Indiától az Atlanti-óceánig. A behatolók, akiket a gyors meggazdagodás meg a győzelem reménye hajt, nem töprenkednek. Allah velük tart, és övé az ítélet.”