A társadalmi elvárás a feminista-radikálbalos közeg szerint nő- és karrierellenes, a klasszikus jobboldali középosztály szerint viszont család- és gyermekellenes. Két ellentétes tapasztalat áll egymással szemben.
A kormány vissza akarja küldeni a nőket a konyhába a hétpontos családvédelmi akciótervvel – vallják a hét pont kritikusai.
Emögött az a főleg (de nem kizárólag) feminista ihletettségű elgondolás van, hogy az elnyomó, patriarchális társadalmi elvárás az, hogy a nők reprodukáljanak, szüljenek és ennyi, egyébként pofa be. Ezt ez a radikálbalos feminista közeg mindezt a kapitalizmushoz és a fogyasztói társadalomhoz is köti, mint ami fenntartja az elnyomó, patriarchális társadalmi struktúrákat.
Az a tippem, hogy
Mi ugyanis a klasszikus magyar középosztálybeli, jobboldali társadalomkép?
A feminista-radikálbalos felfogásnak épp az ellentéte: azaz a fogyasztói társadalom elvárása a karrierépítés, hogy csak magadra gondolj és csak magadra törődj, az „önző individualizmus”.
Miközben a feministák és radikálbalosok szerint a leküzdendő társadalmi elvárás a gyermekvállalási kényszer, aközben a „polgári középosztály” szerint a leküzdendő társadalmi elvárás a túlzott karrierorientáltság, a carpe diem, a fogyasztói társadalom.
Míg a feministák és radikálbalosok a kapitalizmust és a fogyasztói társadalmat a „hagyományos, elnyomó struktúrák” fenntartójának tekintik, addig a magyar „keresztény középosztály” épp a hagyományos, de nem elnyomónak tekintett értékek és életmódok, ha tetszik, struktúrák rombolójának.
Nem is alaptalanul: emlékeznek Schumpeter „kreatív rombolására” a kapitalizmussal kapcsolatban?
A „keresztény, polgári középosztály”
limitált tévézési idő, limitált számítógéphasználat, ne egyél annyi csokit, nincs rágó, a McDonald's egészségtelen amerikai cucc és drága, nem megyünk oda enni.
Ha elolvassuk a mostanában épp igen népszerű Harari Sapiensének utolsó fejezeteit, abban is kompakt összefoglalását találjuk az ipari forradalom óta kialakult fogyasztói társadalom hagyományos közösségeket és értékeket erodáló hatásának. Ennek persze sok pozitívumot és tartalmazó hozadéka az egyén „felszabadulása”, aminek viszont a másik következménye az elidegenedés. Ma a kisközösségek helyett sokkal inkább a személytelen jóléti államtól és piacoktól függünk.
A polgári középosztálynak a kilencvenes-kétezres években két éthosza volt, amit át akart adni a gyerekeinek: képezd magad, legyen diplomád, legyen tudásod, mert azt nem vehetik el tőled; illetve hogy ezzel párhuzamosan a karrier nem minden, és „nem az a lényeg, hogy nagy legyen a karácsonyfa, lehet az kicsi is, csak legyél együtt a családoddal”.
Mindez nem csak a nőknek, vagy akkor még lányoknak szólt, hanem elsősorban a férfiaknak és a fiúknak.
Mit hallottunk állandóan ezzel kapcsolatban? Hogy ne a külső elvárásokat kövesd (értsd: fogyasztás, karrier, önzőség), hanem hagyd magad a belsőd által vezérelni. Lehet, hogy a feministák és radikálbalosok épp ellenkezőjét értik külső elvárások és belső indíttatások alatt?
A családközpontúságot pusztán szülőgépiségnek tekintő felfogás szerintem iszonyat cinikus és redukcionista álláspont.
Nem „a társadalom”, hanem a család, az iskola és hasonló kisközösségek közvetítenek egy elvárást és mondanak valamit arról a „társadalmi nyomásról”, amit ők maguk felett érzékelnek.
Az általam ismert jobboldali közeg élménye a rendszerváltás után viszont bizonyosan az, hogy a kortárs társadalmi közhangulat – legyen az szocialista-materialista vagy kapitalista-materialista, ami mindkettő fogyasztói társadalmat produkál – családellenes és gyermekellenes, kizárólag a »valósítsd meg önmagad« jelszavát hajkurássza. Valószínűleg ez kicsit túlzás volt, de most nem az a kérdés, hogy melyik felfogás az igaz – amit amúgy elég nehéz eldönteni, annyira absztrakt szintről beszélünk –, hanem az, hogy a két tapasztalat üti egymást.
A feminista-baloldali közeg és az előző harminc év magyar középosztályának (értelmiségi középosztályának legalábbis) úgy látszik, homlokegyenest ellentétes a tapasztalata.
Miközben ha a kapitalizmus nem is, de a fogyasztói társadalom amúgy mindkettő számára szitokszó.
Viszont mintha
– nyilván nem súrlódásmentesen, de össze tudja.
Ezt a „szülőgépezők”, s akik szerint vagy karrier vagy „vissza a konyhába”, minden jel szerint meg sem próbálják.
Mindenesetre hogy ki miként fogadta ezt a hét pontot, az részben annak is oka lehet, hogy mit érzékel amúgy társadalmi elvárásnak, és mi ellen szeretne küzdeni.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Kiszivárgott felvételen nosztalgiázik Nagy Ervin 2009 „nyugalmáról”. A Tisza-adócsomagja pontosan azt a brutális megszorítási korszakot hozná vissza.
Deák Dániel elképzelhetőnek nevezte a választási együttműködést Magyarék és a baloldal között.
Ahhoz nincs kedvem, de szívesen beszélgetek vele a háborús őrületről, a bevándorlók szétosztásáról és a Tisza által tervezett megszorításokról.
Vízágyúkat is bevetettek az egyenruhások.
