Az Akadémia Elnöksége február 12-én még dönthet úgy, hogy elutasítja az új támogatási rendszert (ami a lassú, kínos kivéreztetés helyett valószínűleg gyors és kegyes halálhoz vezet), de ennek valószínűsége meglehetősen kicsi. Azon tudományterületek képviselői, amelyek politikailag semmilyen tekintetben nem tűnnek érzékenynek, alighanem úgy gondolják, hogy nincsenek akkora veszélyben, mint mi. – Talán leszámítva az elméleti fizikusokat és matematikusokat, akik ebben a felfogásban szintén a társadalmon élősködő parazita hálás szerepét kapják. A legrealistább forgatókönyv szerint az MTA a kötelező tiltakozás után bevonul a neki előre kinézett sarokba, és csendben lemond a haszontalanabb tudományágakról, köztük rólunk, azt remélve, hogy a többi intézményt valahogy megóvhatja. Csendben jegyzem meg, hogy szerintem ebben a reményükben is csalatkozni fognak, és hosszú távon ezek az intézetek sem maradhatnak akadémiai keretben. Az is világos, hogy az üzleti szférában kibontakozó innovációhoz leginkább kiszámítható jogi és gazdasági környezet kellene, amit a tudományos szféra semmilyen átszabása nem tud majd megteremteni.
És hogy mit jelent mindez a magyar történettudomány mint nemzeti tudomány számára? Röviden megfogalmazva a választ: katasztrófát. Az intézet várható összetöpörödése és megszűnése számos szakterület kutatását évtizedekkel veti majd vissza. Ilyen gárdát aligha lehet a közeljövőben újra összeverbuválni. Év végi értekezleteinken gyakran emlegetett, és csendben általunk is megmosolygott lózung, mégis igaz, hogy a Történettudományi Intézet a magyar történettudomány vezető, és sok tekintetben központi szerepet játszó műhelye. Magyar nyelvű folyóiratok egész sorát adjuk ki, és 2012-től egy nemzetközileg jegyzett angol nyelvű folyóiratot is. Kiadónkban jelenik meg a történeti tárgyú magyar szakkönyvek többsége (nem csak a saját munkatársainké). Az intézet az utóbbi években a hazai történettudomány eredményeinek világnyelveken való közlésére is nagy hangsúlyt fektetett. Ha megszűnünk, jól kiépített nemzetközi kapcsolatháló, és hosszú távú kutatások egész sora megy a levesbe. Arról nem is beszélve, hogy számos olyan terület és korszak van, amelynek vizsgálatára még egyáltalán nem létezik semmilyen párhuzamos kutatóintézet, és a magyar történelem teljes spektrumát egyetlen másik intézmény sem képes így lefedni. Az egyetemeken tanító, vagy levéltárakban és múzeumokban dolgozó kollégák pedig aligha tudják majd a megszűnésünkkel keletkező űrt maradéktalanul betölteni. Nem azért, mintha nagyobb lenne a fejünk vagy értékesebb az agyvelőnk, hiszen köztük is szép számmal vannak egészen kiváló szakemberek, hanem egyszerűen azért, mert nekik fele annyi idejük sincsen a kutatásra, mint nekünk volt, és a história olyan kegyetlen mesterség, amihez nem csak jó koponya, de tekintélyes mennyiségű idő is kell, különösen, ha az ember alapkutatást végez.
Hogy egy magát nemzetinek aposztrofáló kormánynak ez miért érdeke, az ép ésszel aligha felfogható. Alighanem az az eredetinek nem nevezhető gondolat rejlik a háttérben, hogy a múltat inkább megteremteni kell, mint kutatni. Hát sok szerencsét hozzá!
Nem gondolom, hogy a humántudományi intézetek lassú kivéreztetése a jelenkori Magyarország legnagyobb tragédiája lenne. Pontosan tudom, hogy sokkal súlyosabb gondok is akadnak, hogy az oktatási- és az egészségügyi rendszer egymással versengve halad az enyészet felé, hogy az óvónők, tanítók és tanárok anyagi és erkölcsi megbecsülése a béka segge alatt van, hogy „nincsen” tanárhiány, hogy „van” elég orvos és ápolónő, és hogy a szolgálatot még vállaló mentők és tűzoltók olyan kötözni való bolondok, akiket minden tisztelet megillet. Azt is tudom, hogy lassan és észrevétlenül a visszautasíthatatlan ajánlatok és a szemérmesen elhallgatott titkok országa lettünk, hogy ami közös, az valójában mindig valakié, és hogy az állampárt úgy hálózza be a társadalom eresztékeit, mint a pesti bérházak padlásait a könnyező gomba. Pontosan így képzel el az ember egy reményvesztett nemzetet.
Mégis, én történész vagyok. Számomra az is tragédia, ha a hivatásomat nem, vagy csak korlátozott mértékben tudom gyakorolni. A közösség számára pedig színtiszta pénzkidobás, hogy a képzésemre és kutatásaimra fordított pénzt nem tudom kamatoztatni. Nagyon úgy tűnik, hogy egy korszak most számomra is véget ért. Végül is, ha már eljegyeztem magam a múlttal, úgy illő, hogy magam is a múlt része legyek. A legszebb álmom valósulna meg, ha netán mégsem lenne igazam.”