Kommunistázni csak pontosan, szépen

Trombitás Kristóf néhány napja Pozsgay Imre emlékezetes rádiónyilatkozatának 30. évfordulója kapcsán veretes írásban „rántotta le a leplet” a pártállam Pozsgay képében megtestesülő hatalomátmentési kísérleteiről.

Trombitásnak abban nagyon is igaza van, hogy

lényegében az 1945-öt követő helyzethez hátrálni, amikor a kommunista párt némiképpen burkolt hegemóniája érvényesült. Vagyis a „népfrontos”, koalíciós korszak receptjét újra felmelegíteni.

Amire azonban Trombitás talán nem is gondolt, hogy Pozsgay személyében nem csak a transzformáció, de valamiféle transzmutáció lehetősége is felmerült. Az tudniillik, hogy a kádári diktatúra három évtizedes nemzet-leépítési folyamata után a nemzeti érdeket egyáltalán értelmezni kívánó felfogás kerüljön előtérbe az MSZMP-ben. Vagy, ha úgy tetszik, egy olyan pártszakadás következzen be a kommunista pártban, amikor nem egy MSZP és egy óbolsevik minipárt marad, hanem valamiféle népi baloldal jön létre egy identitás nélküli utódpárttal szemben.

Trombitás figyelmen kívül hagyta Pozsgay Imrének a pártállam 1980-as években szinte szünetmentesen zajló hátrálási folyamatában vállalt szerepét is. 1981-es ügye a legfelsőbb pártfórumon, személyesen Kádár beavatkozásával zajlott le. Ebben az ügyben az Aczél Györggyel vívott konfliktusa játszotta a fő szerepet. Már ez önmagában elegendő lenne a téma végiggondolásához: „Míg Aczél »szocialista hazafiságról«, Pozsgay »emelkedő nemzetről« szónokolt”.

Miután Pozsgay kulturális miniszterségéből a Hazafias Népfront főtitkárává buktatták, mozgásba hozta ezt a kirakatnak számító gittegyletet, és komoly ernyőszervezetet faragott belőle, amely mellett mindenféle vitakörök, műhelyek születtek meg. Szintén Pozsgay volt az, aki az új választójogi törvénnyel lehetővé tette a kettős jelölést, vagyis azt, hogy az egypárti választások jelentette bohóckodások helyett a parlamentben megjelenjen a legális ellenzék. Még korábban, művelődési miniszter korában természetesen lehallgatta az állambiztonság, és a HNF főtitkárként pedig a Magyar Posta igyekezett a telefonvonalak ki nem utalásával elszigetelni. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum lakitelki találkozóján nem csak részt vett, de annak nyilatkozatát is megjelentette a sajtóban, amiért a még éppen hatalomban levő Kádár tajtékzott és pártfegyelmit követelt. Kádár menesztése után 1988-ban a vezetésével kidolgozott „demokrácia-csomagterv” fokozatos elfogadása nyitott törvényes lehetőséget a békés rendszerváltoztatásra. És végül, a teljesség igénye nélkül,

Ha 1956 nem „ellenforradalom”, akkor nincs semmiféle alapja a Kádár-rendszernek. Akkor az MSZMP mindössze egy döglött ló, amit valahogy el kell vonszolni az útból.

A mai, szabad Magyarországon nagyon nehéz belegondolni, hogy mit jelentett mindez a múlt század '80-as éveiben, a diktatúra keretei között. Az 1956-os forradalom leverését és a megtorlást magukban őrző családok, a földjükről elüldözött gazdák gyökértelenné vált gyerekei, a Szovjetunió atomháborús realitása, a rendőrség Kádár-kolbászaival mért ütések, az állambiztonság piszkálódásai, az üzemi négyszögek mindentudása, az apparátcsikok fenyegetően röhejes bikkfanyelve, a „szocialista törvényesség” jogellenessége – mindezen körülmények között a Pozsgay által kezdeményezett lépések konkrétan forradalmi változásokat indítottak el. A kádári Magyarország egypártrendszerének fedője alatt lényegében egyfajta többpártrendszer született meg ekkor. Mindeközben a kommunista diktatúra és az alávetett társadalom ellentéte mellett fokozatosan egy második törésvonal is megjelent, vagyis inkább erőre kapott: ez pedig a „népi” és az „urbánus” akkor anakronisztikusnak tűnő jelzőivel meghatározott minőségek között húzódott. Ez utóbbi nem Pozsgaynak volt köszönhető, hosszú magyarázat helyett itt álljon csak annyi: ez „történelmileg így alakult”.

Amit Trombitás állít, hogy a Pozsgay segítségével létrejött Magyar Demokrata Fórum hibája – „megalkuvása” – lenne, hogy „az egykori karrierkomcsik a legkisebb felelősségre vonás nélkül sétálhattak át a demokratikussá váló Magyarország közéletébe, miközben gazdasági előnyeiket is megtartották, sőt, azokat bőséggel gyarapították” – nos, ez sajnos stratégiai tévedés. Az igazságtételi törvényeket ugyanis

Utóbbi köztársasági elnöki pozícióját egyébként az SZDSZ által nemcsak népszerűség-növelési céllal, hanem éppen Pozsgayt a reménybeli elnökségtől való elütés szándékával rendezett négyigenes népszavazásnak köszönhette. Illetve köszönhette még az MDF-SZDSZ paktumnak is. Ez utóbbi egyébként részben a Pozsgay által is erősen szorgalmazott baklövésből, az Alkotmánybíróság idő előtti felállításából és a kétharmados törvények parttalanul széles körének bent ragadásából fakadt. Hogy ez pusztán hiba vagy bűn is volt-e, izgalmas kérdés.

A gazdasági „karrierkomcsik” számára azonban volt egy jelentősebb védőernyő. John O’Sullivan ezt így fogalmazta meg: „Nyugat-Európában, a magán-, és közintézmények, beleértve az Európai Uniós intézményeit is, sokkal hajlamosabbnak tűntek együttműködni a volt kommunistákkal, mint az egykori másként gondolkodókkal, a politikában és az üzletben egyaránt”. Egy közelebbről érintett lengyel szereplő, Rychard Legutko mindezt a következőképpen fejti ki: „Az 1970-es években az a számomra kellemetlen meglepetés ért, hogy barátaim közül számosan – akik a liberális demokrácia elkötelezett támogatóiként ismertem meg – mutattak nagyfokú megértést és együttérzést a kommunizmus irányába. […] Ugyanezt a bimbózó gondolatot másodszor is megtapasztaltam Lengyelország poszt-kommunista időszakában, már a kezdet kezdetén, 1989-ben. Az antikommunisták veszélyt jelentettek a liberális demokráciára, miközben azok, akik anti-antikommunisták voltak, letették a legfontosabb és legnehezebb vizsgát az új politikai valóságba való belépéshez”. (Rychard Legutko: The demon in democracy - Totalitarian temptations in free societies).

Magyarországon mindez azzal függött össze, hogy kiderült: az SZDSZ nem tud kormányt alakítani –

Onnantól kezdve a nyugati külpolitikai elemzők és stratégák kedvenc vesszőparipája, a nacionalizmus vált a legfőbb mumussá, kiegészülve az antiszemitizmussal, az antikommunizmus pedig háttérbe szorult a haladó erők körében. A „karrierkomcsik” tehát annak köszönhették túlélésüket, hogy a Nyugatról különböző csatornákon támogatott ellenzéki csoport nagy szövetségesei bennük látták a politikai stabilitást és az új piacok megszerzésének zálogát.

Hogy Pozsgay Imre kommunista hatalombirtokos volt? Kétségtelenül. 1956 után beállt a kommunista restaurációba? Ez is igaz. Később elősegítette az önkényuralmi rendszer lebontását? Igen, tetemes mértékben. És végül, hogy 1989 őszén az addig felhalmozott népszerűségét és politikai hitelességi tőkéjét egyszeriben elpuskázta? Bizony, így történt. 

Jobb meggyőződésétől vezérelve pártja diktatórikus hatalmát ásta alá, rosszabb ösztöneiből kiindulva pedig a saját politikusi karrierjét is. És mindeközben megpróbált nemzeti közmegegyezést teremteni, lényegében mindenkivel. Bárcsak valamennyi kommunistánk ilyen lett volna.