A '89-es hatalomátmentésről

Pár nappal múlt harminc éve, hogy Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte 1956-ot, ami egyszersmind megindította karrierjét az akkoriban újraszerveződő magyar jobboldalon is.

Pozsgay nagy játékos volt, ezt el kell ismerni. Tekintet nélkül arra, hogy mennyire gondolta őszintének a szavait, ő pontosan tudta, hogy ezt mikor lehet elmondani a nyilvánosság előtt. Mindenképpen tisztában kellett lennie azzal, hogy sokat nem kockáztat, ráadásul azért–biztos ami biztos – megvárta azt is, hogy Grósz ne legyen a közelben, amikor elmondja később legendássá váló szavait.

Arról a Pozsgay Imréről beszélünk, aki 1950-ben lépett be az MDP-be, és ha ez nem lenne eléggé hardcore, 1956-tól tagja az MSZMP-nek, illetve már 1957-től párttisztséget vállalt. Amikor kis túlzással még az utcákon is agyonlőttek embereket, ő már a Párt sikereiért küzdött. Ellenzéki hangból akkor még keveset engedett meg magának: nyilvánkellett a muníció a belső bomlasztáshoz, ahhoz meg idő kell.

Érdekes dolog egyébként, hogy amikor ugyanebben az évben, a forradalom hőseivel való leszámolások első nagy hulláma idején

(a cikk szövegét a Mandiner 2013-ban közölte);akkor a nyilvánvaló pocskondiázás és hazudozások mellett–például a „fehérterror” felemlegetésével – arra valóban ráhibázott, hogy Nagy Imre egy pillanatig sem volt a forradalom vezetője, csak sodródott az eseményekkel és valójában Mindszenti (sic!) tekinthető az igazi főnöknek.

Aztán telt az idő, kezdett beérni az ellenagitációs munka, és a ’80-as évek elején nagyjából úgy buktatták meg, mint Nagy Imrét az első miniszterelnöksége idején. Kis ejnye-bejnye, majd átrakták egy másik kiemelt pozícióba. Aztán 1989-cel közéleti tevékenysége ennyiben is maradhatott volna, ám emlékezzünk meg az igazi tragédiájáról.

Pozsgay Imre ugyanis – bár meglehet, hogy a saját lelkiismerete is megszólalt abban a nyilatkozatban, ne zárjuk ki ezt a lehetőséget sem – a rendszerváltozás utáni politikai karrierjét akarta előkészíteni. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egészen korai időponttól azon dolgozott, hogy

Ennek megkoronázása volt a népfelkeléses nyilatkozat.

Arra számíthatott, hogy a ’80-as évekbeli legendaépítése ezzel kerül a csúcsra, és amennyiben a közvetlen államfőválasztás mellett döntenek, biztos befutóként indulhat. Végül hogy ebből Kelet-Ausztria vagy Délnyugat-Belorusszia született volna,már soha nem derül ki.

Azt viszont tudjuk, hogy bár sokáig reális esély mutatkozott a közvetlen választásra, végül nem így alakult. Talán nem véletlen, hogy pont az MSZMP volt az, amelyik a kerekasztal tárgyalások során a legvégsőkig kardoskodott a népszavazásos megoldás mellett. Mi több, 1989. október 19-én az akkori belügyminiszter, Horváth István amellett érvelt, hogy abban a különösen kiélezett politikai szituációban igenis a néphez kell fordulni, hogy az döntő véleményt mondhasson az Elnöki Tanács megszűnésével az ország új, első emberéről.

Az akkori országgyűlés így is döntött–azzal a záradékkal, hogy ez csak egyszeri alkalomra szól, aztán meglátjuk.

A párt felépítette a lehető legreformabb komcsiját, aki a negyven évnyi szocialista domesztikáláson átesett magyar társadalomnak tényleg elfogadható lehet, hiszen a megfelelő alkalmakkor a megfelelő szavakat használta, így komoly eséllyel a szavazópolgárok meg is választják.

Zseniális terv.

Ám ekkor közbelépett az SZDSZ, amelyik története talán egyetlen pozitív tetteként ezt meg akarta akadályozni, és ehhez a törekvéséhez csatlakozott a Fidesz, az MSZDP és az FKGP is. (Az MDF nem. Meglepő?) Végül mindössze alig többmint 6000 szavazaton múlt, hogy a négyigenes népszavazáson a köztársasági elnököt illető kérdés az ellenzék szándékai szerint alakult, miszerint azt nem a szavazópolgárok, hanem a parlamenti képviselők választhatják meg.

De a pártállam ragaszkodott ahhoz, hogy bárhogyan is alakulnak az első, szabad választások, ők akkor is döntő pozícióban ülhessenek. 1990. március 1-jén az Országgyűlésben csak azért is úgy döntöttek, hogy az államfőt 4 évre, közvetlen szavazás útján kell megválasztani.

ami egyébként rögtön a legelején megmérgezte a szabaddá váló Magyarország közéletét. Ekkor döntöttek arról, hogy márpedig a Parlament jogosítványa köztársasági elnököt választani.

Volt még egy utolsó kísérlet a komcsik részéről, hiszen 1990. július 29-én sikerült kicsikarni a kérdésben még egy népszavazást, de csúfos kudarc lett a vége, mindössze 14 százaléknyi részvétellel.

Ezzel Pozsgay Imre letehetett arról, hogy mint sok másegykori szocialista országban, Magyarországon is megvalósuljon az a módi, hogy valamelyik korábbi főkommunista bebetonozza magát a hatalomba.

Az igazi kérdés ezek után inkább az, hogy a későbbiekben miért érezte úgy a jobboldal, hogy ezekkel az egykori elnyomókkal, de facto kollaboránsokkal mutatkozni és parolázni kell? Miért lehetett hallgatólagosan a társaság része nemcsak Pozsgay, de mondjuk Szűrös is? Az egy dolog, hogy a mögötte meghúzódó politikai számítást értem, de valóban realizálható számú, egykori komcsit, nyugdíjas munkásőrt és egyebet mozgósíthattak ezek a nevek?

Hiszen a rendszerhű kommunisták Pozsgay és Szűrös személyében az eszme árulóit láthatták, akik puszta számításból túladtak az elveken. Őket bizonnyal nem sikerült ilyen cégérekkel megszólítani. Vagy az úgynevezett reformkomcsikat, akik már akkor is minimum középosztálybeliek voltak? Azokat meg inkább zavarja, ha erre emlékeztetik őket, és óvakodnak az ilyen veszélyes terepektől.

Szomorú, de pontosan

Hiszen ha még a legmegengedőbbet is szavazzák meg annak idején, az teljesen biztos, hogy egy Pozsgay-kaliber eltehette volna a fiókba a politikai terveit. Erkölcsi szemmel nézve egyszerűen érthetetlen, hogy ilyen figurák nem bizonyultak automatikusan persona non gratának.

A rendszerváltás idejéna főleg az MDF általképviselt teljes megalkuvás sokkal nagyobb kárt okozott, mint a pártállam sok beépített ügynöke az újonnan születő pártokban.

Mert meglehet, hogy ezek az ügynökök sikeresen szétverhettek reményteljes kezdeményezéseket, amelyek mondjuk a baloldalon versenyképes alternatívát jelenthettek volna az MSZP-nek, vagy éppen más formációkat tettek komolyan vehetetlenné, de a legtovább ható következmény mégiscsak az volt, hogy

miközben gazdasági előnyeiket is megtartották, sőt, azokat bőséggel gyarapították.

És ez a probléma már soha nem nyer megnyugtató lezárást.