Mindannyian sokat kóstolunk otthon és idegenben, borversenyeken és vacsorákon. Nem gondoljuk, hogy csak a kiváló évjárat miatt érkeznek poharunkba sorban az izgalmas, termőhelyi karakteres tételek. Tanultunk egymástól, hatottunk egymásra és már nem gondoljuk, hogy a legvastagabb, legalkoholosabb borok a legjobbak.
Nem saját magunkat, a nálunk régebben itt lévőt, a termőhelyet akarjuk kifejezni.
Ha igaz, rövidesen az állami szabályozás is visszatalál a buta, semmit sem jelentő rövidítésektől a történelmi, egyúttal világszerte érthető borkategóriákhoz.
A jó ivású, könnyed és tiszta ízű „Balatoni”-hoz, a tűzköves „somlói”-hoz, a „füredi”-hez vagy a „dörgicsei”-hez. Az ínyencek a hegyeken belül is kereshetik a különleges, egyedi zamatokat hordozó dűlős borokat: a „Száká”-t, a „Lőczedombi”-t vagy a „Kántor-tag”-ot.
Másnap délután aztán a huszonöt borosgazda ellenőrizhette, hogy csak tömeghipnózis áldozatai voltak-e előző este, csak egymás lelkesedése vette-e el a tárgyszerű értékelés képességét, vagy hasonlóan érez a százegynéhány borértő fogyasztó, aki hetekkel korábban egy nap alatt szétkapkodta a hagyományos sétáló kóstoló jegyeit. Huszonöt termelő borász állt két-két bora mögött, és mivel a rendezvény nem esett a boros mega-kóstolók hibájába, a páratlan balatoni panoráma hátterével volt hely, volt idő beszélgetni és értékelni.