Mondjuk én már a migránshordák sáskajárásáról és koszban élő lealjasult életéről szóló híradásokra is azt mondtam: aki különösebben rácsodálkozik, hogy hónapok óta vándortáborozó emberek nem különösebben törődnek már illemmel, és elveszik, amit Isten elébük tett a Nagy Terített Asztalon, az nem látott még magyar turistacsoportot svédasztalos étkezésen, vagy szállodába érkezéskor megverekedve a tengerre néző szobákért – az előre helyfoglalás nélküli fapadosokra való felszállást már nem is említve.
Pedig ott még minden alapvető létszükséglet biztosított, csupán némi extra kényelemért megy a harc. Igaz, még az illem határán olykor csak picit átlendülve, de azért már átlendülve, és tényleg sokkal kisebb tétekért.
A félórás csőtörések után szarban úszó vécéket látva is elgondolkodik az ember, meddig is tart az ezer éves kultúra mázának teherbíró-képessége,
s hány óra (perc) nélkülözés után kezd el repedezni-mállani a civilizáltságunk,
szabadjára engedve az addig kordában tartott ösztönlényt.