Nem mindenki szent, akit üldözték és elhallgattak a kommunisták.
Érdekes témával, a cionista ellenállással foglalkozó cikket, illetve konferencia-tudósítást olvastam a minap a Mandineren. A cikk elolvasása kapcsán felkaptam a fejemet, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik az 1944-es cionista ellenállás témájával – hébernyelvű források alapján is – tudományosan is foglalkoztak (Karsai László és Kádár Gábor még) a rendszerváltás után (pl. „Ellenállás vagy önmentés. Adalékok az 1944-es cionista ellenállás problémájához”. In: Századok 2007/1 143-1671). Örültem, hogy legalább a médián keresztül, de tudomást szerezhettem e konferenciáról.
A két történész előadó (Haraszti György és Veszprémy László Bernát) által fémjelzett téma kapcsán az olvasónak nem csak az a benyomása keletkezett a témáról, hogy Magyarországon még nem foglalkoztak e témával (nota bene Szilágyi Dénessel és a jobboldali cionistákkal kapcsolatosan már 1993-ban publikáltam „nem kommunista” jellegű írást egy „nem baloldali” lapban, a Múlt és Jövőben 1993/4)2, hanem az is, hogy a magyar történelem (ebben az ügyben alapvetően) megosztott bal-és jobboldal között. Bár a cikknek/tudósításnak az alapállítása – ha nem „baloldalt”, hanem kádárizmust ír – alapvetően igaznak is tetszhet, ugyanakkor meg kell jegyeznünk azt, hogy nem korunk alkotja a határvonalat ebben a tekintetben. A magyar történettudományban már az 1980-as években, a rendszerváltás előtt megjelent a téma. 1985 nem egyenlo 1951-el vagy 1963-al vagy 1977-el. Hadd emeljem ki itt pl Schmidt Máriának a harmincas évek magyarországi cionista mozgalmával foglalkozó írását, mely a rendszerváltás előtt jelent meg a Történelmi Szemlében ( http://www.tti.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1987-88_3/schmidt.pdf) A rendszerváltás után pedig végleg ledőltek a gátak, sorra jelentek meg az ezzel kapcsolatos cikkek és írások, sokszor baloldaliak tollából.
Általában is a helyzet sokkal bonyolultabb mint ahogyan a cikk (vagy konferencia?) állítja: a cionista ellenállók jórésze nagyon markánsan baloldali volt, maga Kasztner Rezső pedig szociáldemokrata (tehát „baloldali”), külön jobboldali csoportos ellenállási tevékenység pedig alig létezett, bár a jobboldali vallásos cionista Bné Akiva tagjai is komoly önmentési tevékenységet folytattak a második világháború alatt. Nyilván az „ellenállás” nagy karrierje következtében nagyon sok mindenre ki lehet terjeszteni ezt a fogalmat, ugyanakkor a klasszikus lobbitevékenység talán még jobban leírja ezt a tevékenységet, még akkor is, ha tudjuk, vészhelyzetben, különösen életveszélyes helyzetben történtek ezek az események vagy befolyásolási kísérletek. Az ellenállási mozgalom egyébként definiciós probléma is egyben. Tulajdonképpeni (ön)mentéssel (mely nem „ellenállás“) minden mozgalom foglalkozott, embereiket megpróbálták kiszöktetni, emigráltatni az országból Palesztinába, illetve menekülteket próbáltak meg elrejteni bunkerokbn vagy magánlakásokon. Ezen kívül hamis papírokkal látták el, elsősorban mozgalmaik tagjait, később azonban másokat is. Ugyanakkor nem minden cionista tevékenységet nevezhetünk ellenállásnak. Az aliját, a Palesztinába való kivándoroltatást (akár legális, akár illegális formájában) nem tekinthetjük az ellenállási mozgalom részének, mert egyébként is a cionisták szokásos tevékenységi körébe (ez volt a mozgalom eszköze és célja is egyben), még békeidőben is képviselt céljai közé tartoztak, hiszen az egész mozgalom inddóturógója a zsidóüldözések kivédése, illetve kanalizálása volt.
Teljesen félrevezetőnek tartom egy olyan utólagos ideológiai konstrukciónak a létrehozását, mely felállítja a jobboldali konzervatív „jó cionista” fogalmát – szembeállítva a „baloldallal”, melyet viszont kizárólag a magyar kontextusban alkalmaz, hiszen ha nem így tenne, kiderülne, hogy a magyar és a palesztinai/ izraeli bal-és jobboldal nem passzintható tökéletesen egymáshoz, történelmileg pedig olyan furcsaságok is megestek a múltban, hogy (például) 1937-ben a 20.cionista kongresszusra (1937.augusztusa, Zürich) delegált hatvani ügyvéd, aki egy magyar baloldali cionista blokk képviselője volt, együtt jelentetett meg könyvet a Revíziós Liga genfi főtitkárával, a régi székely családból származó Tamás Aladárral. (Zsidó sorskérdések és a XX. Cionista Kongresszus.). Tamás –aki az előszót írta – magyar nemzeti szempontból érvelt a zsidó állam szükségessége mellett.
S kétségtelen igaz az, hogy az államszocializmus évtizedei alatt a cionizmust – mint megannyi más, a hivatalos kommunista ideológia határain túllépő identifikációs mozgalmat – diszkreditálták és elhallgatták, emléküket pedig ki akarták törölni a magyar történelemből. Ugyanakkor az is igaz, hogy az elhallgattattak nagy része is baloldali volt, a Hasomer Hacair és más baloldali cionista szervezetek tagjai, akiket sokszor saját régi eszmetársaik kezdtek üldözni. Természetesen az ideológiai spektrum más részéről is voltak, akik életeket mentettek, de emlékművük felállítása előtt immár semmilyen akadály nem áll, az izraeli Asdod melletti magyar alapítású vallásos-cionista Nir Galim településen pl múzeumot hoztak létre az Üvegházról, mely helyen interaktív kiállítás keretében emlékeznek meg Krausz Miklósról, a budapesti Palesztina Hivatal mizrachista (vallásos cionista) vezetőjéről, míg a baloldali kibucokban inkább a cionista baloldal szerepét emelik ki.
Nem szerencsés a kizárólagosan Hősökben vagy Vétkesekben való gondolkodás. Kasztner Rezső tevékenysége – bár tényleg sokakat megmentett – joggal került filozófiai és morális viták középpontjába, hiszen mégis csak válogatott emberek között. Nyilván elvetemült tett volt a meggyilkolása és borzasztó volt ügye átpolitizáltsága (amúgy az izraeli ellenzéki jobboldal az ő személyén keresztül támadta a kormányzó Mapaj pártot az ötvenes években), de a Kasztner elleni pamfletet író és a Kasztner-elleni politikai kampányt kirobbantó magyar származású vallásos, bár nem cionista jobboldali-konzervatív Malkiél Grünwald újságíró érzelmei – érthetőek voltak. Még akkor is, ha az izraeli ellenzéki jobboldalhoz sok szállal kötődő ügyvédje, Shmuel Tamir (Begin Herut pártjának egyik alapítója 1952-ben) Kasztnernek (aki az egyik minisztérium szóvivője volt) rossz nevet szerzett és elérte Grünwald felmentését.
Berend Béla egykori szigetvári rabbi – aki nyilván nem volt háborús bűnös – működése szintén joggal kelthette fel sokak ellenszenvét. Az antiszemita szélsőjobboldal „cionizálásáról” alkotott véleményével vagy a Harc című Bosnyák által fémjelzett szélsőjobboldai lapnak 1944. júliusában adott interjújával (melyben kikelt a kikeresztelkedések ellen) sem volt kizárólag szimpatikus szereplője a történelemnek. Akkor sem, hogy ha az 1945 után felmerült eredeti vád (Gestapó-besúgó) abszurd és alaptalan volt. Végül fel is mentették, a másodfokon (1947 áprilisában) az összes vád alól. Bár a pesti gettóban bátran viselkedett, nem kellene belőle szentet teremteni.
Dícséretes dolog tehát elfelejtett életműveket felfedezni, nem ismert emberek életművét megismertetni a publikummal, ugyanakkor hamis ideológiai konstrukciók alapján nem kellene újraírni a történelmet. Éppen a hivatalos kommunista korszak egyik jellemzője volt az ideológiai szempontú, bináris logikával „dolgozó” történetírás. Nem kellene feléleszteni ezt, immár ideológiailag ellentétes szellemben.
***
1 Angolul is megjelent a Molnár Tamás Kutatóintézet 2018-as évkönyvében: Resistance or Saving One’s Skin? Notes to the Problem of 1944’s Hungarian Zionist Resistance pp. 93-117. , 25 p. In: Molnár, Attila Károly; Pap, Milán (szerk.) State and Equality
Budapest, Magyarország : Dialóg Campus Kiadó, (2018) p. 152
2 Testvérharc (A revízionista-cionisták és a Magyar Cionista Szövetség viszonya a harmincas évek második felében)”. In: Múlt és Jövõ 1993/4, pp. 51-56.:
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A kisfiút 24 évvel ezelőtt, 2000 májusában gyilkolták meg.
Több tucat bűnözőnek ad kegyelmet utolsó napjaiban az amerikai elnök.
