Érdekes témával, a cionista ellenállással foglalkozó cikket, illetve konferencia-tudósítást olvastam a minap a Mandineren. A cikk elolvasása kapcsán felkaptam a fejemet, hiszen azon kevesek közé tartozom, akik az 1944-es cionista ellenállás témájával – hébernyelvű források alapján is – tudományosan is foglalkoztak (Karsai László és Kádár Gábor még) a rendszerváltás után (pl. „Ellenállás vagy önmentés. Adalékok az 1944-es cionista ellenállás problémájához”. In: Századok 2007/1 143-1671). Örültem, hogy legalább a médián keresztül, de tudomást szerezhettem e konferenciáról.
A két történész előadó (Haraszti György és Veszprémy László Bernát) által fémjelzett téma kapcsán az olvasónak nem csak az a benyomása keletkezett a témáról, hogy Magyarországon még nem foglalkoztak e témával (nota bene Szilágyi Dénessel és a jobboldali cionistákkal kapcsolatosan már 1993-ban publikáltam „nem kommunista” jellegű írást egy „nem baloldali” lapban, a Múlt és Jövőben 1993/4)2, hanem az is, hogy a magyar történelem (ebben az ügyben alapvetően) megosztott bal-és jobboldal között. Bár a cikknek/tudósításnak az alapállítása – ha nem „baloldalt”, hanem kádárizmust ír – alapvetően igaznak is tetszhet, ugyanakkor meg kell jegyeznünk azt, hogy nem korunk alkotja a határvonalat ebben a tekintetben. A magyar történettudományban már az 1980-as években, a rendszerváltás előtt megjelent a téma. 1985 nem egyenlo 1951-el vagy 1963-al vagy 1977-el. Hadd emeljem ki itt pl Schmidt Máriának a harmincas évek magyarországi cionista mozgalmával foglalkozó írását, mely a rendszerváltás előtt jelent meg a Történelmi Szemlében ( http://www.tti.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1987-88_3/schmidt.pdf) A rendszerváltás után pedig végleg ledőltek a gátak, sorra jelentek meg az ezzel kapcsolatos cikkek és írások, sokszor baloldaliak tollából.
Általában is a helyzet sokkal bonyolultabb mint ahogyan a cikk (vagy konferencia?) állítja: a cionista ellenállók jórésze nagyon markánsan baloldali volt, maga Kasztner Rezső pedig szociáldemokrata (tehát „baloldali”), külön jobboldali csoportos ellenállási tevékenység pedig alig létezett, bár a jobboldali vallásos cionista Bné Akiva tagjai is komoly önmentési tevékenységet folytattak a második világháború alatt. Nyilván az „ellenállás” nagy karrierje következtében nagyon sok mindenre ki lehet terjeszteni ezt a fogalmat, ugyanakkor a klasszikus lobbitevékenység talán még jobban leírja ezt a tevékenységet, még akkor is, ha tudjuk, vészhelyzetben, különösen életveszélyes helyzetben történtek ezek az események vagy befolyásolási kísérletek. Az ellenállási mozgalom egyébként definiciós probléma is egyben. Tulajdonképpeni (ön)mentéssel (mely nem „ellenállás“) minden mozgalom foglalkozott, embereiket megpróbálták kiszöktetni, emigráltatni az országból Palesztinába, illetve menekülteket próbáltak meg elrejteni bunkerokbn vagy magánlakásokon. Ezen kívül hamis papírokkal látták el, elsősorban mozgalmaik tagjait, később azonban másokat is. Ugyanakkor nem minden cionista tevékenységet nevezhetünk ellenállásnak. Az aliját, a Palesztinába való kivándoroltatást (akár legális, akár illegális formájában) nem tekinthetjük az ellenállási mozgalom részének, mert egyébként is a cionisták szokásos tevékenységi körébe (ez volt a mozgalom eszköze és célja is egyben), még békeidőben is képviselt céljai közé tartoztak, hiszen az egész mozgalom inddóturógója a zsidóüldözések kivédése, illetve kanalizálása volt.