Héjjas Iván kétségtelenül izgalmas és korszerű figura. A Horthy-korban agyontámogatott, Tormai Cécile szerkesztette Napkelet nem ütött meg olyan hangot, mint a mai nersevik kultúrharcosok. Ha valaki belelapoz ebbe a mai jobberek által vélhetőleg nem olvasott kulturális folyóiratba, meglepődve tapasztalja, hogy egyrészt formátumában a Nyugatot utánozza, másrészt pedig kritika alatt nem azt érti, amit Tormay Cécile mai dicsőítői. Nem a másik oldallal való leszámolást, hanem valamiféle alternatíva felmutatását. Aki lapozgatja a Napkeletet, azt látja, hogy rendszeresek az Ady, Babits és egyéb kritikák, ill. reflexiók, méghozzá nem a kultúrkampf lihegő fröcsögésének a stíljében, hanem ahogy az egy konzervatív értelmiségihez illik.
A Napkelettel legalább annyira nem lehet libsit pukkasztani vagy posztmodern jobber hagyományt teremteni, mint az uncsi Herczeg Ferenccel vagy Rákosi Jenővel. A Horthy-rendszert görénykurzusnak nevező Szabó Dezső meg már rég nem komilfó, a kurzus feletti, a szélsőjobbot és általában a nacionalizmust megvető Hamvas Béla meg pláne nem.
Hát marad Héjjas Iván, aki nem pennával és fekete téntával, hanem az ellenség vérivel írta örök dicsőségét.