„A Héjjasról írt könyv nyilván a kultúrharc része.
Gondolom, ha már nincsenek a részeges szabadkőműves Adyval és a Nyugattal, ezzel a kis példányszámú zsidó lapocskával – ahogy egy lovagkereszttel kitüntetett nersevik kultúrharcos fogalmazott – szembeállítható alternatívák, hát jöjjenek a tettek emberei.
Héjjas Iván kétségtelenül izgalmas és korszerű figura. A Horthy-korban agyontámogatott, Tormai Cécile szerkesztette Napkelet nem ütött meg olyan hangot, mint a mai nersevik kultúrharcosok. Ha valaki belelapoz ebbe a mai jobberek által vélhetőleg nem olvasott kulturális folyóiratba, meglepődve tapasztalja, hogy egyrészt formátumában a Nyugatot utánozza, másrészt pedig kritika alatt nem azt érti, amit Tormay Cécile mai dicsőítői. Nem a másik oldallal való leszámolást, hanem valamiféle alternatíva felmutatását. Aki lapozgatja a Napkeletet, azt látja, hogy rendszeresek az Ady, Babits és egyéb kritikák, ill. reflexiók, méghozzá nem a kultúrkampf lihegő fröcsögésének a stíljében, hanem ahogy az egy konzervatív értelmiségihez illik.
A Napkelettel legalább annyira nem lehet libsit pukkasztani vagy posztmodern jobber hagyományt teremteni, mint az uncsi Herczeg Ferenccel vagy Rákosi Jenővel. A Horthy-rendszert görénykurzusnak nevező Szabó Dezső meg már rég nem komilfó, a kurzus feletti, a szélsőjobbot és általában a nacionalizmust megvető Hamvas Béla meg pláne nem.
Hát marad Héjjas Iván, aki nem pennával és fekete téntával, hanem az ellenség vérivel írta örök dicsőségét.
De ott van még Kolozsváry Borcsa Mihály és a tehetséges nyilas újságírók, ha már olyan írástudók kellenek, akik talán még leverik a biztosítékot. Bár egyre magasabb az ingerküszöb, polgárt pukkasztani meg eleve nem lehet, lévén nincs polgár.”