Lázár János: Magyarország kormánya a legnagyobb alföldi vasútépítési fejlesztésre készül
A Fidesz az egyetlen olyan politikai közösség, amely az Alföld fejlesztését fontosnak tartotta az elmúlt harminc évben – mutatott rá a miniszter.
Ez az életmód-diktatúra iktat ki mindent, ami a közös jelenlét és időtapasztalat megélését szolgálhatná az atomizálódó társadalmakban.
Helyzetjelentés: az állam már a szivarszalonjaink küszöbén áll.
Lázár János nemdohányzók védelméért felelős miniszteri biztos nemrég arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy megtiltaná (sic!) a 2020 után születendőknek a dohányzást és javasolni fogja a miniszterelnöknek, hogy „akik 2020 után születnek, Magyarországon ne vásárolhassanak dohányterméket”.
Miközben a szálló por ellepi Dunaújvárost és Szegedet, Budapest pedig szmogban fuldoklik, Lázár azzal kívánja biztosítani a füstmentes Magyarországot, hogy majdani gyermekeink és unokáink kezéből kiveri a cigarettát.
Lázár érvelésében megjelennek méltányolható, konzervatív elemek is – mint például az a megállapítás, hogy a közjó által indokolt mértékben korlátozható az egyéni szabadság –, de a szimpatikus gondolatmenet mögött
és az állami paternalizmus túlterjeszkedésének erőltetett igazolását, tehát mindazt, ami tökéletesen idegen a konzervatív érzésvilágtól.
Nem kell ahhoz libertáriusnak vagy liberálisnak, de még dohányosnak sem lenni, hogy ne értsen egyet az ember Lázár törekvésével, konzervatívként is bőven van okunk erre. Számos olyan intézkedés indokolható a közjóval, ami korlátozza a dohánytermékekhez való hozzáférést vagy előnytelen társadalmi légkört teremt a dohányzásnak, hiszen ezek nem csökkentik indokolatlanul az egyéni szabadságot. A dohányzás kiszorult az élet számos teréből, a munkahelyekről, repülőgépekről, pályaudvarokról, kiszorult a közintézményekből és sorolhatnánk.
A dohánytermékek riasztó képekkel és feliratokkal emlékeztetnek a halálra és a szenvedésre – meglehet, sok más helyen (például az autókon) is érdemes lenne elhelyezni hasonló memento morikat. Természetes, hogy a hozzá kapcsolódó irodalomban a cigaretta egyrészt az elmúlásnak, az emberi élet végességének, másrészt az élet vissza nem térő, izzó jelenvalóságának szimbólumává vált, mert haszontalan múlandóságával maga is érzékelteti azt, amire utal. Tényleg nem árt észben tartani, hogy mind meghalunk, hiszen minden mértékletesség ebből a tudatból fakad.
Aki – mint Lázár – egészségről beszél, ne felejtse el, hogy
Az egyik mértéktelenül tagadja, a másik mértéktelenül igenli az evilági javak élvezetét. Az arany középutat jelentő mértéktartás nem törvények és rendeletek, nem a társadalommérnöki precizitás nyomán alakul ki az emberekben, hanem a nevelés, a kulturális légkör jegyében. Erről ír Roger Scruton is Iszom, tehát vagyok című művében: a szexualitás, az alkohol és a dohányzás egyaránt olyan gyönyörforrások, amelyeket helyesen csak a megfelelő módon, a megfelelő időben, a megfelelő mértékben, a megfelelő társas viszonyrendszerben élvezhetünk. Nem bármikor, nem bármilyen mértékben, nem bárkivel és nem bárhogyan.
Nem meglepő, hogy Széchenyi István gróf úgy tartotta, a szivarozása alapján lehet megismerni az embert, ahogy az sem, hogy Liszt Ferenc egy levelében kijelentette, hogy nem adja olyan emberhez a lányát, akit előzőleg nem látott dohányozni. Igazuk volt. Nagyon jól tudták, hogy a szenvedélyekhez való viszonyban a puritanizmus és a hedonizmus ostobaságánál mennyivel gazdagabb módon tárulhat fel egy ember személyisége és a pillanat iránti érzékenysége.
Ahogy a dohányzás szélsőséges igenlése, úgy a tagadása is ellentétes ezzel a hagyománnyal és ethosszal. Utóbbi ráadásul az egészség hamis kultuszából fakad, amit a modern világ kicsinyes pedantériája és a véges testi létért remegő materializmusa teremtett meg, a kispolgári attitűdök nyomasztó világuralmának jegyében.
– talán a sportot kivéve –, ami a közös jelenlét és időtapasztalat megélését szolgálhatná az atomizálódó társadalmakban. Ilyen az a rituális tömjénfüst, ami jelenlétesítő ereje folytán a tér és idő megbomlott egységének helyreállításában összehozza és átszellemíti a kultuszközösség tagjait. Bármit is gondoljunk hasznáról vagy káráról, be kell ismernünk, hogy az emberi élet azon régióihoz tartozik, melyek kontemplatív jellegüknél fogva megőrizhetnék autonómiájukat a haladás totalitárius őrületével szemben.
Azzal a kitétellel, hogy cigarettázni egyébként nem kötelező, Chesterton nyomán legfeljebb tiszteletreméltó tévedésnek nevezném a miniszteri biztos kijelentését. 2020 után születendő gyermekeink kezéből ne az állam csavarja ki a cigarettát, ne az állam szabja meg az életük finom rezdüléseit, hanem az az egyéni felelősségtudat, amiről tudjuk, hogy mindig az állam gondoskodó érintése nyomán satnyul el.
*
A kommentekben lehet tüdőrákot kívánni, ha valakit nem érdekel a mondanivalóm, de úgymond „megvan a véleménye”.