A jelen, a hagyományok és a demokráciák

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Az a kor, amelyben ma élünk, minden látszat ellenére a múltról szól. Arról, hogy mely ország mit tud előhúzni saját varázskalapjából. Azok számára persze, akik a jelen mindenhatósága bűvöletében élnek, a múlt már csak azért sem jó referenciapont, mert amikor meghallják ezt a szót, „múlt”, rögtök attól félnek, hogy itt valamiféle determinizmusról van szó. Hogyan is szólhatna a jelen a múltról? – teszik fel a szempontjukból nagyon is kézenfekvő kérdést. Hiszen például az 1990-es demokratizálódás egyáltalán nem a múltról, a történelemről szólt, hanem éppen arról, hogy a történelmet meg lehet haladni.

Ebben nekik igazuk van.

A kelet-közép-európai demokráciák nem jöttek volna létre, ha a korabeli politizáló elit nem kezd dacolni a „körülményekkel”, s nem mondja azt, hogy a körülmények, a feltételek ellenére van esély megváltoztatni a dolgokat.

Miben nincs hát igazuk?

Abban, hogy egy 1990 környékén reális és hasznos magatartás (a történelmi szemlélet kiiktatása) mindig hasznos magatartás. Nem; a politika nem így, hanem másfajta logika szerint működik. Ennek egyik legfontosabb jellemzője, hogy

Részint azért, mert művelői generációs értelemben kiöregednek; részint pedig azért, mert a tágabb közvélemény is rájuk un, és másfajta magatartásokért kiált. És ez a másfajta magatartásforma éppenséggel visszavezet a történelmi látásmódhoz, az előfeltételek és a körülmények mérlegeléséhez.

Vegyük tehát észre, hogy ha csupán a magatartásmódokra fókuszálunk, fölfedezhetünk egy váltógazdálkodást a múlt elutasításának és a múlttal való folytonosságnak a nézőpontjai között.

De a magatartásmódokon túl van itt más, ami már nem elválasztja, hanem összeköti az egyes országokat, az egyes demokráciákat. Ezt nem tudjuk másként nevezni, mint a hagyományok erejének. Ez esetben arról van szó, hogy

– beleértve a demokrácia előtti idők tradícióit is.

Almond és Verba híres könyvük egy magyarul is olvasható fejezetében predemokratikus tradíciókról beszélnek.

Arról tehát, hogy egy adott ország politikai kultúrájába vastagon beépülnek a réges-régi hagyományok és ezek nagyon erősen meghatározhatják a demokrácia minőségét. Természetesen ezeket az ősrégi hagyományokat nagyon nehéz tetten érni, és különösen nehéz szabatosan mérni. Különösen azért is van nehéz dolgunk a hagyományokkal, mert a leginkább csak érezzük, hogy valami megváltozott. Maga az érzés vagy a tapasztalás mégis a segítségünkre van, mert rámutat arra, hogy a korábbiakhoz képest valami megváltozott. S ezzel az érzéssel bizony sokszor nem tudunk mit kezdeni. Azt természetesen el kell ismerni, hogy nagyon sokak tudatában a múlt kolonc, és ha visszatérni látják, elszörnyülködnek és azonnal elutasítják, amit látnak.

De mégis azt kell mondanunk, hogy reálisan szemlélve: a történelem ad számunkra elég biztos támpontokat. Vegyük például a történelemben jelen lévő pluralizmus kérdését. Az angolszász világban ez megfellebbezhetetlen történelmi, sőt demokrácia-előtti hagyomány. Amikor is évszázadokon át a társadalmak megtanulják saját sokféleségüket, és azt, hogy e sokféleségnek milyen előnyei vannak. Ebben azonban nincsenek magukra hagyva. A folyamatokkal párhuzamosan erős lesz a gondolkodási reflexió is, amikor a politikaelmélet csatasorba áll és összegzi, tipologizálja ezeket a tapasztalatokat. A pluralizmus tehát egyszerre népi és elit-tapasztalat, és pontosan ez a nyugati (főképpen angolszász) fejlődés lényege. Egyáltalán nem csodálkozni való, hogy

És azon se csodálkozzunk, hogy ha másfajta pluralizmus-történelemből egészen másfajta demokrácia-kompozíció tevődik össze. Dani Rodrik erről igazán megvilágítóan beszél.

S itt visszatérhetünk oda, amivel kezdtük: a történelem hol ebek harmincadjára kerül, hol meg első számú magyarázó tényező lesz. Mikor az előbbi, s mikor az utóbbi? Kinek kellett volna a történelem, amikor a demokratizálás nagy mámorában át akartunk kerülni a demokráciák táborába? Kellett volna akkor, hogy nagy vitákba bonyolódjunk, hogy kinek mi a viszonya a demokratikus előfeltételekről? Dehogy kellett. Az lehetetlenné tette volna, hogy egyáltalán a diktatúrák demokráciákká alakuljanak. Ám a történet ezzel távolról se zárul le. Jordan Gans-Morse kritizálta az a szemléletet, amelynek lényege, hogy a folyamatnak van egy nagy célja, s a demokrácia e nagy cél beteljesítése felé halad. Igaza van. Nincs ilyen célra irányuló haladás. Akkor lenne, ha a folyamatból kiiktatnánk a történelmet, és csak a jelen játszana. De ez nem így van. Hol a jelen szippantja be a történelmet, hol a történelem jelenti be magyarázó igényét a jelenbeli folyamatokra. S közöttük soha nem lezárható küzdelem van – már csak az említett elöregedés okán is.

Most éppen egy olyan fázisban vagyunk, amelyet vegyesnek nevezhetnénk.

s többek között ez is okozza zavarunkat. Nem vagyunk hozzászokva, hogy egyszerre két dominanciára törő ideológia van. Általában az a szokás, hogy egy van, és évtizedekre az határozza meg a tudományos (de azon belül ideologikus) gondolkodást. A mai korban a felfokozott intenzitású viták hátterében az áll, hogy a tudományos ideológiák olyan komplexitásra és olyan átfogó képességre tettek szert, mint korábban sosem. Mindenkinek átfogó magyarázatai vannak, és persze az egyik mereven tagadja a másikat.

Én mindenesetre a hagyomány fontosságát hangsúlyoznám, ami nem jelenti azt, hogy ne lennék tisztában azokkal a körülményekkel, amelyek sokaknál a hagyományellenességet (értsd: történelemellenességet) táplálják. Ez egy komoly vitahelyzet, s ezt a vitán ki kel nyitni.

Nem csak Magyarország mai története szempontjából fontos a hazai történelem, de minden ország mai történetében komoly szerepet játszik a saját múltja. Ami hol halványabb, hol nagyon is erős. Épp ezért nem en bloc elátkozni kell a történelmet, hanem megérteni a libikókáját.