Azok közé tartozom, akik a »sosem vagyok elég jó« attitűdből építettek maguknak bunkert kora gyermekkorukban, abban üldögélve nőttek fel, s ezt a maguk által ácsolt karantént átmentették a felnőtt létbe is.
Tizenkilenc évesen találkoztam Gáborral, aki már elég hamar tudta, mit is akar az élettől, s az útjáról azóta sem tér le. Én viszont hosszú évekig csak sodródtam mellette, ami azt eredményezte, hogy mire megtaláltam a helyemet, addigra jól beleragadtam a »Vonánéságba«. Vonáné, politikusfeleség, biodíszlet – ennyi. Ez a finomabb megítélés.
A durvább a »ki a fa…om vagy te, hogy itt a Facebookon parádézol? Menjél haza főzni, picsa!« Az emberek tekintélyes része így gondolkodik. Ezzel nem lehet mit csinálni, talán egyszer változni fog a mentalitás, de szerintem nagyon sokára.
Azért én próbálkozom erősen, hogy kiszabaduljak egyszer s mindenkorra a saját magam – és mások – által épített ketrecből.
Lassan befejezem a könyvem például, amelyben az elmúlt húsz évünkből villantok fel történeteket, pillanatokat úgy, ahogy én láttam, ahogy én/mi valójában megéltük az eseményeket. Nem úgy, ahogy a sajtó tálalta. Karácsonyra megjelenik.