Latin retró Ricky Martinnal

Amikor egy nem sokkal mellettünk ülő férfi a Livin’ la vida loca kezdetén felpattant, és valami egészen sajátos, eklektikus táncba kezdett, akkor már biztosan éreztem, hogy ez a buli nem lehet rossz.

Ricky Martin koncertjén jártunk, ami sokkal inkább volt retrófesztivál, mint ma is releváns életmű, de kifejezetten jó szórakozást nyújtott. Telt háznak nem nevezném a zsúfoltságnak ezt a fokát, a küzdőtér hátsó fele teljesen szabad volt és a lelétókon is voltak bőven üres székek, de itt is megvolt a megnyugtató kétharmad, sőt.

Kedves gesztusnak vettük, hogy előzenekarral sem akarták palástolni azt a nyilvánvaló időhúzást, amit minden világsztár előad a koncertjei előtt. Ezeket általában amúgy is kínos érdektelenség övezi, 10-ből 9 ember azt sem tudja, kikről van szó, ráadásul félő lett volna, hogy a menedzsment – kedvezve a hazai közönségnek – valami hazai “latin” bandát csempész a műsorba.

Jobb a békesség.

Különösebb elvárásaim nem voltak a koncerttel kapcsolatban, de meg kellett állapítanom, hogy a színpadtechnika és a zenészek minden minőségi feltételnek megfelelnek, ráadásul Martinnak élőben is van hangja. Ez egyáltalán nem magától értetődő, mert ha már latin szupersztárok kategóriáról beszélünk, láttam idén Enrique Iglesiast is a Sportarénában, és nem csak a színpadi show volt jóval kisebb, de a palinak konkrétan csak meleg levegő jön ki a torkán. Folyamatosan támogatta a vokál, ami gyakran a saját, stúdióban felvett és javított hangja volt.
Na, az egy igazi hakninak bizonyult.

Csak pár kritikát tudok mondani Martin műsorára és azok közül talán csak az egyikről tehet. Egyrészt irtózatosan hangos volt a koncert, szó szerint megfájdult tőle a fülem, ennyire azért nem kéne a karibi térségre kalibrálni a showt. Másrészt egy kicsit hektikus volt az előadás, hirtelen hullámvölgyekkel.

2-3 partysláger után – amelyek egyikére a fentebb említett úr is megőrült –, leült a hangulat, mert mindenfajta átvezető nélkül jött egy lírai, kevesek által ismert blokk. Meg is indult a jövés-menés, pulttól-pultig.

Az európai és észak-amerikai slágerlistákról Ricky Martin a 2000-es évek második felére kikopott, és ez így maradt egészen a reggaeton robbanásáig, aminek a hullámaira ő is jól kapaszkodott fel, ezek a zenék adták a koncert befejező etapját. Sikerüket jól mutatja, hogy még a klasszikus slágereknél is nagyobb volt a tombolás. Azt is hozzá kell tenni, hogy a kvázi ismeretlen számok csak itthon azok, van a világnak egy olyan fele, ahol ezek is sokmilliós megtekintéseket érnek el a videómegosztókon.

Kár lenne arcoskodni, kellemes élmény volt. Az említett Iglesias-koncerttel szemben minden a helyén volt és a tavalyi, Luis Fonsi-fellépéssel szemben ez show volt, nem egy nyugodt klubkoncert. (Persze Fonsi az eleve jóval kisebb Budapest Parkban lépett fel egyébként jó anyaggal, de az élményt nagyban gyilkolta a koncerten megjelenő emberek minősége, akik természetesen egyetlen szám miatt érkeztek, a többit meg végigpofázták és szelfizték.)

Martin egy barátságos, jófej sztár benyomását keltette, megvoltak a kötelező, magyar szavas körök is, becsülettel végigtolta a másfél óráját. A vége felé jutott csak eszembe, mennyire képmutató a popszakma, mert a szerelmes számai továbbra is nőkről és nőkhöz szólnak, de a helyszín nem ilyen gondolatokra lett belőve. Nem is baj, nem kell mindig tipródni.

A koncert pont olyan volt, mint egy jobbfajta blockbuster: sokat nem viszel magaddal haza az élményből, de szórakoztató és igényes, amíg tart.
Ja, és a La Copa de la Vidánál azóta sem született jobb vb-dal.