Egy biztos: a mai kor gyermekét az életre és a cselekvési, gondolkodási önállóságra érdemes nevelni.
Az egész ismét egy furcsa véletlennel kezdődött. Nagylányommal, a jégvarázs amazonnal éppen egy budai könyvtárban keresgéltünk a CD-lemezek között, nyári autóutakra kerestünk muníciót. Ő kivette Halász Judittól a Helikoffert, én pedig rábukkantam a sajátos borítójú Pink Floyd albumra, az Atom Heart Motherre. Atombiztos GYES-en lévő polgárként szerelem volt első látásra, nem úgy első hallásra.
Eddig nem hallgattam meg, pedig Pink Floyd-rajongó vagyok jó ideje. Meghallgattam először, majd halogattam a második lejátszást. Nem tudtam eldönteni, mit gondoljak erről a szvitről. A Balaton felé araszolva a dugóban lejátszottam még háromszor. És akkor összeállt a kép. Maga a megtestesült, produktív disszonancia, olyasfajta élmény, amikor a látszólagos káoszból kiemelkedik egy koherens alakzat. Ezt adja néhol nagyon primitíven, mégis elegánsan ez a dallamshow. Show, mert közben a Floyd a hallgató fantáziájával is erőteljesen játszik, néhol az idegeken táncolva. Vontatott és dinamikus le- és felütések füzére, ami aztán nálam favorittá lépett elő. Nagy döntések előtt elő-elő veszem, emlékeztetőül.
Az Atom Heart Mothert azóta is számos alkalommal alkalmaztam, amikor az életre oly jellemző kakofónia letisztításához keresek zenei eszközt. A (hangos) zene inspirál. Legutóbb kismama bajtársaimnak ajánlottam ezt az albumot, ami szerintem hatásosan példázza a szoptatási és gyermeknevelési folyamatok egyes részeit, a fázisokhoz kötődő termelő monotonitást, a heuréka és flow érzést, majd a fináléra jellemző győzelmi mámort: a gyermek jóllakott, elégedett mind testileg, mind szellemileg.
*
Az Atom Heart Mother szólt a fejemben akkor is, amikor látogatást tettem a Paksi Atomerőműben. Az atomenergia meglehetősen sajátos világa, a tények és mítoszok szembejöttek, a képzelt valósághoz csatlakozott a pőre és valójában letisztult valóság. Az atomenergia megítélése ellentmondásossá vált a nyilvánosságban, jócskán politikai felhanggal a német Energiewende, az energiapolitikai fordulat mezsgyéjén.
A fukusimai cunami utórezgései végigsöpörtek az európai politikai sakktáblákon is, jelentősen rontva e vitathatatlanul tiszta energiaforrás, az atomenergia társadalmi megítélésén. A fukusimai kataklizma elrettentő példaként vonult be a globális köztudatba, és a közvélemény jelentős része figyelmen kívül hagyta azt a makacs tényt, hogy az erőmű maga nem volt felelős az események láncolatában. Az emberi áldozatokat a cunaminak tudják be. A partizánmédia torzító hatása sok más ügyhöz hasonlóan itt is tetten érhető. Az erőmű magas fokú precizitással és biztonsággal működik, a helyiek saját gyermekükként tekintenek rá, gondozzák, ápolják. Patikamérlegen mért biztonság.
*
Az energiapolitikai fordulatnál azonban van e napokban fontosabb téma is a kismama-gondolkodók körében: itt az óvoda- és iskolakezdet, amit sokan sokféleképpen élünk meg. Vannak ragaszkodó ősanya típusok és vannak kimondottan laissez-faire, a helyzettel haladó édesanyák.
A Játszótéri Filozófus a hétköznapi kakofóniából kiindulva a spontán magatartásforma alkalmazásában hisz, amit természetesen egy kiszemelt kontextusba, stratégiába kell belehelyezni. Olvasom, hogy a gyermekek kirepülése milyen, egymástól akár gyökeresen eltérő reakciókat vált ki a mamákból (lásd Molnár-Bánffy Kata írását a Képmásban).
A publicisztika szerint az egyik anya szürkének és melankolikusnak érzi az űrt, amit az üres gyerekülések látványa erősít. A másik anya viszont azon méltatlankodik, hogy a külföldi ösztöndíjat elnyerő gyermeke fizikai biztonsága miatt miért aggódnak rögtön annyian. Egy biztos:
az origótól kezdve.
A számos nevelési módszer dzsungelétől függetlenül az igazság valószínűleg jóval egyszerűbb. A jó nevelésre nincs kimunkált recept, hacsak az nem, hogy jó példával elölj árva, de hagyjuk a gyermeket önállóan cselekedni. A Játszótéri Filozófus bevallottan nem kedveli az olyan nevelési jeleneteket, amikor Dávidkát nem engedik fára mászni vagy pancsolni kedve szerint, mondván, nehogy megsérüljön, megfázzon, és így tovább. A mai kor gyermekének még nálunk is nagyobb szüksége van a sárban és homokban való hempergőzésre, a természettel való gyakori kontaktusra és az elkerülhetetlen virtuális világok mellett a kritikai szemléletet formálni képes erők jelenlétére.
Mindannyian atomszívű édesanyák és -papák vagyunk, a szó legnemesebb értelmében egy fokozatosan atomizálódó társadalomban, a szó aggályos értelmében. A szociológiában az atomizálódó jelző arra utal, hogy a társadalmi alapegység a család/közösség felől egyre inkább az egyén felé tolódik el,
*
A sors úgy hozta, hogy nyári fő olvasmány élményemet, Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című disztópiáját éppen az óvodakezdés előtti éjjel fejeztem be. Nem jött álom a szememre. A regény narratívája figyelemre méltó, hiszen arra vállalkozik, hogy fikcióba csomagoljon egy jó adag társadalomkritikát, megfelelő arányú humorral, szatírával, innovációval és egyben nagyfokú szomorúsággal, lelki nyomorúsággal megspékelve.
Nehéz és méltatlan lenne bármilyen egzakt konklúziót levonni egy ilyen bravúros vonalvezetésű és volumenű olvasmányból, egy részletet mégis kiemelnék. A valós, technikai halhatatlanságot szomjazó emberi egyedek tömegesen csatlakoznak egy új egyházhoz, az elohimiták mozgalmához, ami tudományos alapokra helyezi a test és egyben a szellem reneszánszát. Azt hirdetik, hogy a klónozáshoz hasonló módszerekkel „feltámasztott” testben a szellem egyre inkább levetkőzi az adott egyént jellemző korábbi, káros és az emberi léthez úgy, ahogy van méltatlan materiális vonásokat, ezzel eljutva az üdvözítő szellemi nirvánába, ahol csupán az intellektus oltárán áldozhat, lerázva magáról a testi attribútumokat, kínokat.
Lehetne ragozni a regény bemutatását, de a lényeg az, hogy
míg a tudományosan létrehozott új-ember, a remete robot felemelkedik és számos biokémiai módosításnak köszönhetően túléli a természeti csapásokat. Azonban azt a bizonyos intellektuális/lelki boldogságot közösség hiányában azonban hiába keresi. Nekünk, szülőknek a regény egyik talán legelrettentőbb fejezete az, amikor az elohimita egyház csatlakozik a gyermektelen mozgalomhoz, tevőlegesen arra buzdítva követőiket, hogy ne vállalják az utódok felnevelésével járó áldozatot, hanem helyezzék át a fókuszt saját életük, személyes élettörténetük kiteljesítésére.
Meg is érkeztünk a hús-vér jelenhez: a childfree mozgalom már a társadalmi spájzban.
Tegyük fel időről időre magunknak a kérdést: milyen világot, jövőképet akarunk magunknak és társadalmainknak. Nem lenne célszerű a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni.
Kérdezhetnéd persze, hogy minek beszélek itt önmagamról, amikor te vagy a levél címzettje. Azért, kedves Péter, mert megszólítva érzem magam. Általad érzem megszólítva magam. Győrffy Ákos írása.
A Faktum tényellenőrző portál egyik legutóbbi elemzésében arra igyekezett választ adni, van-e ténybeli alapja Orbán Viktor globális és uniós politikai állításainak.
A rapper időzavarba került.
A kommunista titkosszolgálatok által megszervezett szélsőjobboldal, a kádári konformizmus társadalma és a szervezett bűnözés hármas szövetsége legyőzhetetlen erőt képvisel.
Az író szerint „végre van egy magyar politikus, aki tehetségesebb az összes eddiginél”.
Hermész a görögöknél az istenek hírnöke, emellett az irodalom védelmezője is volt. Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy talán ezért volt valami közünk egymáshoz.
Trump komolyan gondolta a woke politikák felszámolását.
„Make Amerika great again!”, „Nekünk Magyarország az első!”. Így fordíthatjuk le Kölcseyt mai nyelvre – így beszél a normalitás, ez a régi, elveszett világunk visszajövetelének ígérete.
