Barokk pompa és szociális érzékenység: válasz Perintfalvi Ritának

Azt hiszem, Perintfalvi Rita kissé félreértette írásomat a baloldal kereszténységképéről. Igyekeztem kiélezni persze a helyzetet, ezért állítottam szembe a kibicekkel Don Corleónét. Nem állítottam, hogy Corleone hiteles keresztény, pusztán annyit szerettem volna vele illusztrálni, hogy a legutolsó, leghiteltelenebb keresztény is jogosultabb a kereszténységgel szemben kritikát megfogalmazni, mint valaki, aki soha nem akar csatlakozni a keresztény közösséghez. Így aztán azt sem tagadtam, hogy egyházon belül is vannak különféle irányzatok, sőt a középkorra visszamenőleg fel is soroltam párat. Egyszerűen nem egyházon belüli vitákról akartam írni, hanem arról, hogy vajon mennyire van értelme hallgatni olyanok kívülálló kritikáira, akik amúgy elképzeléseik megvalósulása esetén sem csatlakoznának. Ennyi.

TGM-től elvonatkoztatva ugyanis elég világos, hogy azok a szekuláris-baloldal véleményvezérek, akik a világban ajnározzák – és talán félreértik – Ferenc pápát, valamint folyamatosan az egyház(ak) újabb és újabb reformjára szólitanak fel, maguk egyébként sosem csatlakoznának egy agyonreformált egyházhoz sem. Hozzájuk képest még a legesendőbb, legcinikusabb, legkiábrándultabb hívőnek is több joga van megszólalni, egyszerűen a tagság révén – legyen szó akár egy Don Corleónéról. 

Ehhez képest Perintfalvi Rita hosszan bizonygatja A keresztapa főszereplőjének hiteltelenségét – mindebben pedig persze igaza van, csak erre a nagy bizonyításra nincs szükség. Mi is tudjuk értelmezni a trilógiát. Tehát igazából Perintfalvi cikkének címe is félreértés. Mintha a magát katolikusnak mondó teológus nem is akarná megérteni, miről írok. 

Az egyháznak fontos feladata a szociális misszió, én pusztán azt kifogásolom, ha erre akarják redukálni az egyházat, s pusztán szociális mozgalomként tekintenek rá. Illetve annyit állítok , hogy a kibic baloldali kritikusok félreértik az őskereszténységet, valamint hogy a történelmi kereszténység, leginkább a katolicizmus autentikus és logikus folytatása a történelmi kereszténységnek. 

Perintfalvi Rita azt írja, hogy „Szilvay mennyire leegyszerűsíti a képletet, miszerint, aki keresztény az jobboldali gondolkodású, aki pedig baloldali az csak ateista-agnosztikus-egyházellenes lehet”, illetve hogy „hosszú lenne azok névsora, akik keresztény teológusként, papként, lelkészként életük legfontosabb vezérelveként a klasszikusan balosnak számító értékeket választották: a szolidaritást, a társadalmi igazságosság iránti érzékenységet.”

Nos, én nem állítottam, hogy aki baloldali, az csak ateista-agnosztikus-egyházellenes lehet. Azt sem, hogy aki keresztény, az feltétlen jobboldali gondolkodású. Ugyanakkor szerintem a „klasszikusa balosnak számító” szociális értékek maximum egy amerikai darwinista libertárius jobboldali számára nem értékek a jobboldalon, de kérdés, ő jobboldali-e amúgy. Elég baj, hogy a szolidaritást automatikusan baloldali értéknek vesszük. 

Képmutatásra senkit sem bíztatok, a keresztény társadalomra vonatkozó leirást pedig T. S. Eliottól vettem, de világos, hogy Perintfalvi Rita számára Eliot eléggé idegen figura. Ferenc pápa vatikáni korrupció elleni tevékenysége pedig tényleg más lapra tartozik. 

Perintfalvi tipikusan az a purifikáló figura, aki nem akarja megérteni, hogy az pompa, az „arany miseruhák” egyáltalán nem feltétlen csak a világgal való összefonódás meg a „feudális egyház” jelképei lehetnek, sőt. Úgy tesz, mintha nem olvasta volna, amit írtam. Számára az „aranymiseruhás, triumfalista egyház” a trón és oltár összefonódását jelképezi. Én viszont szeretnék kilépni ebből a kontextusból, hogy a pompáról egyből valamiféle „úri egyház” jut eszünkbe, 2018-ban; ehhez valami speciális észjárásra van szükség, ami nekem nem megy. Az „arany miseruhák”, a pompa, a díszes templomok a kultuszt szolgálják, nem a világi hatalmat. Az Isten oltárához nem a rohadt gyümölcsöt visszük, mint Káin, nem a maradékot, hanem a legjavát, mint Ábel. (Tegyem hozzá: nem vagyok barokk-kedvelő, inkább a romanikát és a gótikát kedvelem.)

Ezzel én nem látom feltétlen ellentétesnek azt, hogy az egyház szociális szerepet vállaljon – bár hogy utóbbi lenne az egyetlen hitelességi mérce, azzal nagyon nem értek egyet, elvégre az egyház fő feladata a szentségek kiszolgáltatása és a lelkek megmentése. A szociális szerep fontos, de ezután jön. És nem az állami újraelosztás révén valósul meg. Perintfalvi megemlíti azt is, hogy a kereszténység az emberi jogok védelmezője is, miközben az emberi jogok a mai magyar jobboldalon irónia tárgyát képezik. Ez az irónia ugyanakkor annak szól, hogy naponta szaporodnak az emberi jogok viktimológiai alapon; kétlem, hogy az emberi jogok keresztény értelmezése egybe esne a progresszív értelmezéssel.

A progresszív módon megreformált egyház a vallásgazdaságtan szerint amúgy még népszerűbb sem lenne. Az meg, hogy az egyház és a kereszténység nem jobboldali, nem is baloldali, mivel ezek felett áll, közhely.