„A demonstráció egyfelől a muszlim nőkről szólt, s most, miután ezek a derék amazonok a szabadság földjéről kénytelenek voltak a rasszista és elnyomó Európába menekülni – érthetetlen módon egyikük sem egy kevésbé diszkriminatív, muszlim országot választott új hazájául –, most van itt az ideje a harcnak, minél előbb, annál jobb! A jogokat ugyanis nem adják ingyen, azokat ki kell vívni. Részükről erről szólt a tüntetés, a jogokról. »Diszkriminatív törvény – mondta egyikük – abszurd és semmi értelme sincs a gyakorlatban«. Bezzeg a burkának! Az ám a praktikus viselet, különösen, ha a kibocsátó országok éghajlati viszonyait vesszük figyelembe. Természetesen nem volna fair elhallgatni az egyéb jogokat sem, amelyek saját hazájukban megillették ezeket a derék honfoglalókat, sorolom is: gyerekszülés, gyerekszülés, gyerekszülés.
A tüntetés résztvevőinek másik felét pedig a már fentebb említett ősdánok adták. Ők különféle maskarákat öltöttek és álarc mögé rejtették arcukat, így vállalva szabott időre hamis szolidaritást a harcos muszlim burkapártiak mellett. Sajnos egyetlen riporter sem volt a helyszínen, aki feltette volna a kardinális kérdést, jelesül, hogy tisztában vannak-e a »lehet« és a »kell« szavak jelentéstartalmi különbségével? Mert bizonyára jópofa dolog egy utcabálon menetelni, ahol »lehet« még álarcot is viselni, arcunkat elrejteni, de mi lenne, ha soha többé nem léphetnének ki az utcára fedetlen ábrázattal? Egy majdani kalifátusban, ahol csak a saría létezik, vajon eszükbe jut, hogy egykoron még volt választásuk? Vajon nosztalgiával gondolnak majd vissza azokra a csúful diszkriminatív időkre, amikor bármiért tüntethettek? Vagy egyáltalán – tüntethettek…”