„Régiónk illiberális fordulata pontosan a rendszerváltást követő jogi “modernitásnak” a rejtett politikai anti-szekularitásából ered, amely a vallási intézményrendszert és szokásokat újrastrukturálja s ez adja illiberális rezsimének kulturpolitikai alapvetéseit. Ez a nacionalizmust újfajta kulturális-keresztény köntösbe bújtatja, aminek a szerepe egyszerre elítélni a dekadensnek nevezett, “szekulárisnak” (a kormány érdekei szerint egy nem eléggé keresztény) kikiáltott nyugati liberális demokráciákat, a gyarmatosító zsákutcás európai integrációt, és meghúzni Európa keleti “kereszténynek” és „fehérnek” vágyott határait.
Ez a “varázstalanított vallásosság” és az eddig erőteljes “felzárkózás a centrumországokhoz-diszkurzustól” való éles elhatárolódás, lényege, hogy a nyugati szabadság vágya már nem része a jólét elérését célzott ideálnak.
Az illiberális fordulatban az újracsavarozott nacionalizmusnak szükségszerű eleme a moralizáló vallási-kulturális abszolútumként felfogott „keresztény” értékrend, mint civilizációs mátrix felállítása, amely eleve nyugatellenes, eleve iszlámellenes, kulturalizálja a vallást és ezzel az állampolgárságot, biologizálja az ideálisnak tartott nemi szerepeket a társadalomban, és szándékosan elutasítja az egyetemesnek tartott isteni (Ég) és természeti (Föld) törvényeken kívül eső társadalmi, kulturális elgondolást a testről, a lehetséges társadalmi szerepekről, államelméletről és politikai közösségekről.
Ebben a nacionalista valláserkölcsi értelmezési keretben a „végső harc” eljövetele az állandó igazodási pont, ahol mindenki (Ferenc pápát is ideértve) aki nem lokális, “Isten adta egyetemességben” és keretben gondolkodik a menekültekről, vagy felveti és elemzi társadalmi-hatalmi-nyelvi konstrukciók meglétét, az hamis és az az ideálisnak követelt rendet forgatja fel, s mint ilyen, legitim ellenség.
Ebben az általános ideológiai harcban jön kapóra a kormányzatnak látszólag “csak” a társadalmi nemek tudománya elleni harc, és az oktatás szankcionálása.”