A vámpírkastély és a gender szelleme: a budapesti aktivista közeg

„Valahol törvényszerű, hogy a transznemű aktivizmusban robbant a bomba. Annak lényege ugyanis, hogy rávegye az embereket, hogy ne vegyék észre illetve ne mondják ki a nyilvánvalót: azt, hogy az ember ivarszerveinek van jelentősége (és ha valaki rosszul érzi magát a testében, annak van valami oka, amit érdemes felfedni és kezelni). Valahogy úgy működik ez, mint A császár új ruhája című Andersen mesében. A császár fiktív ruháját »szövő« csalók azt állítják, hogy aki nem látja a ruhát, az érdemtelen a pozíciójára, sokáig ezért nem meri senki kimondani a nyilvánvalót: hogy a király meztelen. A transzneműség doktrínája ehhez nagyon hasonlóan működik: sokan azért nem mernek neki ellentmondani, mert attól félnek, hogy érdemtelenek lesznek az ún. haladó eszmékre, holott mindenki tudja, hogy az ivarszerveknek van jelentősége és ezen különbségek megnevezésére szolgálnak a férfi és nő szavak. Ami különbözik a mesétől, hogy nem elég egyvalakinek kimondani a meztelen igazságot ahhoz, hogy a többiek felébredjenek - rengeteg embert hallgattattak el eddig is ezzel a top-down, óriási pénzekből működő lobbival. (...)

Ugyanakkor azok a vámpírkastély-tendenciák, amelyekről többek közt Mark Fisher és Weiss Eszter is írtak, sokkal szélesebb körben, más ügyek mentén is működnek. Az általam megismert aktivista szcénában egészen hétköznapi bántalmazónak vagy zaklatónak nevezni azokat, akik kellemetlen dolgokat mondanak, vagy azt mondani egy nekik nem tetsző állításra, hogy »ettől rosszul/kellemetlenül érzem magam«, mintha bármi módon befolyásolná ez az állítás igazságtartalmát, vagy a kedvenc progresszív ügyük mentén a saját felsőbbrendű pozíciójukat elbeszélni. A nyílt uszításnál ugyanis sokkal gyakoribbak a »kifinomultabb« alázós módszerek. Külön tanulmányt érdemelnének a »balliberális« (valójában liberális) diskurzív stratégiák: az, ahogy az ellenzéki nyilvánosság megszólalóinak igen jelentős része saját állítólagos felsőbbrendűségét beszéli el osztálykódolt stilisztikai eszközökkel és a velük egyet nem értő »suttyó pórnép« mélységes, habár explicite gyakran ki nem mondott megvetése mentén. Ebben a közegben már annak is örülni kell, ha valaki nyíltan kimondja, hogy annyira megveti a vidéki embereket, hogy inkább leválasztaná Budapestet a vidékről, mert ritka erény náluk az őszinteség, legtöbbször csak implicit módon fejezik ki ugyanezt az attitűdöt. A kulturált haladó szellemiségűek vs. visszamaradott bunkó parasztok örökös liberális értelmezési keretének lényege, hogy ha őket valaki kritizálja, az csak egy maradi, ostoba gyűlölködő lehet, hiszen ők a jók, az univerzális igazság és erkölcsiség letéteményesei, punktum, ezt egy ezredmásodpercig nem jut eszükbe megkérdőjelezni. Az fel sem merül bennük, hogy az ő tevékenységükkel volna probléma és ha utálja valaki őket, az azért is lehet, mert amit művelnek, az undorító. Az ebben a felsőbbrendűsködésben a szép, hogy a kormány kultúrharcos provokációira rendre úgy reagálnak, hogy azzal bebizonyítják, hogy a kormánynál sokkal színvonaltalanabb módon képesek megragadni többek közt a kulturális és tudományos kérdéseket (ld. pl. kánon-vita vagy gender studies ügy). Ahogy a leereszkedő, lesajnáló stílusukban megszólalnak, attól minden épeszű ember undorodik, csak a többségnek nincs meg hozzá az eszközkészlete, hogy ezt pontosan megfogalmazza, de nagyon is tudja, hogy ez ugyan nem kell, akkor inkább bármi más. Amellett, hogy pokollá teszi azok életét, akik belekerülnek, azt tanultam meg az aktivista közeggel kapcsolatban, hogy ez a budai/belvárosi felsőbbrendűsködés az egyik oka (egyebek mellett) annak, hogy nem kellenek a többségnek a “progresszív” keretben tematizált ügyek, hiszen ez a leereszkedő, civilizálgató, moralizáló attitűd egyébként releváns ügyektől is elveszi a kedvüket.

Az, akit folyamatosan passzív-agresszív, fölényeskedő stílusban vegzálnak, ha nem képes magáévá tenni ezt az összeszorított foggal, nyájaskodva alázó stílust és ezzel visszaválaszolni, azt ez a közeg előbb-utóbb kikészíti. Amikor pedig kihoznak valakit a sodrából és ordít vagy elküldi őket a fenébe, akkor persze hátradőlhetnek és azt mondhatják, hogy na ugye megmondtam, ezek ilyenek, civilizálatlan magyarok/agresszív bántalmazók/frusztrált szerencsétlenek/mentálisan betegek/gonoszok/mindig is jobboldaliak voltak, vagy sajnálkozva pszichológusért kiálthatnak. Erre is mennek ki a szurkálódásaik: a kifárasztásra. Azokat csinálja ki ez leginkább, akikben van őszinteség és egyenesség, akik nem tudnak ehhez a passzív-agresszív, a polgári habitusával fölényeskedő közeghez alkalmazkodni.”