„A magyar liberális elitnek sem sikerült teljesen kipusztítani a konzervatívokat, sőt a jobboldali pártokat sem, pedig a budapesti liberális elit még a kommunistákéhoz képest is figyelemreméltóan nagyobb rosszindulattal látott neki a magyarság önbecsülésének, önszeretetének lerombolásához. Az SZDSZ már 1990 őszén annyira undorítónak bizonyult, hogy 20 éves ténykedésének minden évében újabb tízezres nagyságrendű szavazót riasztott el végleg a magyarországi baloldaltól, annak ellenére, hogy másfél évtizedig a propagandája uralta a magyar közbeszédet. Húsz év kellett ahhoz, hogy kényelmes választói többséget legyen képes Orbán Viktor és a Fidesz egy olyan magyarságkép mögé állítani, ami élet és boldogság igenlő, amely a magyar élet élvezhetőségéről, szerethetőségéről szól, arról, hogy nem kell lelkifurdalással léteznünk és nem kell majmolnunk a nyugat kudarcos válaszait a modernitás problémáira.
Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miért van esély a magyar nemzet újjáépítésére, akkor a válasz ez.
Túlléptünk a történelmi traumákon, de nem felejtettük el őket, újra van egységes magyar nemzet a Kárpát-medencében, aki magyar akar lenni, az most egy egyre sikeresebb nemzet tagjaként élhet.
A kormánypártok választások utáni népszerűség növekedése pedig azt mutatja, hogy a Fidesznek még jelentős tartalékai vannak, mert a győzelem éltető levegőjéből szippantani akarnak azok a választópolgárok is, akik rádöbbennek, hogy az ellenzék a győzelme esetén is csak a „merjünk kicsik lenni” és a »bűnös nép vagyunk« érzését kínálgatná újra és újra.”