A milliószor elátkozott nap

„A sors, de inkább mondjuk ki nyíltan, a balsors akarta úgy, hogy éppen az a nap lett hazánk, a magyarság számára a nemzeti összetartozás napja, amely tán a legnagyobb érvágást okozta történelmünkben. Ez a nap június 4-e, az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírásának napja. Ez az a nap, amit valamennyi magyar, aki a XX. század óta élt e hazában vagy elszakított részein, legalább egyszer elátkozott. Ez az a nap, ami alapvetően határozta meg népünk sorsát a későbbiekben. Családokat szakított szét, egy országot csonkított meg, és végérvényesen elültette a gyűlölet magvait a Kárpát-medence népei között.

Trianon. Az újkori magyar történelem szitokszava, amit sosem feled a magyarság. Mindenki úgy érezte akkor – ahogy a dunaszerdahelyi DAC himnuszává vált Nélküled című dalban is halljuk –, a magyarság olyan, mint a leszakított, haldokló virág, és a hazájától elszakított ötmillió magyarnak nem hallja a hangját a nagyvilág, és otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél. Ám országunk kibírta a csapást, felállt, de vélhetően sosem gyógyul be az ekkor kapott seb. Karinthy Frigyes szavai talán mindennél jobban illusztrálják, mi történt hazánkkal, pontosan 98 esztendővel ezelőtt, hogyan élte meg a magyarság a békediktátum sokkoló hatását. »De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.« (Részlet a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért című könyvből.)”