Fáradt, enervált megjegyzés az év modellje című bullshithez
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
A kuruc és labanc szempontoknak is jelen kell lenniük, ha a múltunk után végre a jövőnkön is elkezdenénk gondolkodni.
A nemzettudat csonkításának veszélyéről – Gondolatok Trombitás Kristóf írásához
Trombitás Kristófnak a Mandineren megjelent közelmúltbeli cikke a magyar történelmi emlékezet „kurucos-protestáns ihletettségét” panaszolja fel, és – gyökeresen eltérő alapokról kiindulva – nem csupán szemléletváltást javasol, de a régi korokban lezajlott „forradalmak” újraértelmezését is sürgeti.
Mindazok, akiket elkeserít a magyar társadalom polarizáltsága és az elmúlt bő 150 év eseményeinek megítélése körül zajló hagyományos perpatvar, feltehetően már nyúlnak is a valiumos üvegért a szerző javaslata miatt, hiszen „újranyitná” a kuruc mozgalmak és a Rákóczi-szabadságharc „aktáit”, az én megítélésem szerint azonban Trombitás Kristófnak egy kérdésben ezerszeresen igazat kell adni.
Csak támogatni tudom azt a gondolatot, hogy
nemzeti nagyjainkkal, a múltbeli események tanulságaival – és nem pusztán azért, mert a történészek is reflektorfénybe kerülhetnek ezáltal. Az is örvendetes kezdeményezés, hogy egy ilyen országban, ahol elfelejtettünk érvelni, ahol a véleménykülönbség alapján hajlamosak vagyunk ellenséget kreálni a velünk szemben állókból, ahol sokkal inkább hinni, mintsem meggyőződni akarunk, fejlesszük a vitakultúrát, és – bármilyen giccsesen hangzik is – kezdjük megismerni egymást. Ugyanakkor úgy vélem, Trombitás Kristóf írása mégis azt mutatja meg, hogy ez a vágyott diskurzus milyen módon vezetne zsákutcába.
Először is fontos tisztáznunk magunkban azt a kérdést, hogy milyen természetű vitát szeretnénk folytatni, mivel ez alapján tűzhetünk ki reális célokat magunk elé. Adja magát a válasz: akárcsak Trombitás Kristóf, korábban Máthé Áron és Paár Ádám is arra törekedett a Mandineren megjelentetett írásaiban, hogy a kuruc-labanc ellentétet valamiféle nyugvópontra juttassa, természetesen azon a módon, hogy ez az egyensúly azért a szívüknek kedvesebb oldal számára kedvezzen.
Fontos leszögezni, hogy a vita nem tudományos természetű – ezzel nem a fent említett szerzőket akarom minősíteni, csupán egyszerűen ki kell jelentenünk, hogy a vizsgálati szempontok még a történettudomány mércéjével mérve sem nevezhetők egzaktnak. A konfliktus eredője ugyanis az
hogy melyik oldal birtokolta az erkölcsi fölényt. Ez csak szubjektív érvek, egyéni értékválasztás alapján ítélhető meg. És bár valamennyire megfeleltethető lenne a tudományos kérdésfeltevés kritériumainak az a kérdés, hogy melyik oldal képviselte inkább a nemzet érdekeit, én abban is kételkedem, hogy a fenti szerzők képesek lennének erre sine ira et studio választ adni, hiszen egyéni preferencia kérdése, hogy ki milyen vívmányt tekint előbbre valónak, és milyen égető hiányosságra akarja inkább felhívni a figyelmet. A nemzeti szuverenitást tekintjük a legfontosabbnak, vagy pedig a stabil, kiszámítható fejlődési környezetet tartjuk nagyobb értéknek?
Egyébként – visszatérve Trombitás Kristóf panaszához – a magyar történelemszemlélet „kurucos-protestáns ihletettsége” nem valamiféle aknamunka vagy rejtett szellemi térhódítás eredménye, hanem a nacionalista 19. század értékválasztásával magyarázható, amit az eltelt másfél évszázad történelemoktatásba jó mélyen elültetett a szívekbe és az elmékbe. Ahogy Petőfi versében az éhező, nyomorgó, de szabadon élő farkasok erkölcsi fölényt élveztek a jóllakott, konyhában heverésző kutyákkal szemben, ugyanígy a szakadozott, rongyokból összevarrt nemzeti trikolór – vagy a Pro libertate feliratú zászló – is nagyobb csodálatot ébresztett az aranyhímzésekkel borított schwarzgelb selyemlobogónál. A nemzeti kánont értelemszerűen azokra a hősökre lehetett alapozni, akik a magyarság különálló jellegét markánsabban jelenítették meg; ugyanezzel magyarázható a felekezeti elfogódottság is, hiszen a kálvinisták Rómája mégiscsak a nemzeti terület szívében helyezkedett el.
Ha Trombitás Kristófhoz hasonlóan párhuzamot vonunk egy nemzet (jellem)fejlődése, illetve az emberi élet stádiumai között, akkor
Miért kellene tehát olyan szigorúnak lennünk önmagunkhoz, saját nemzetünkhöz, hogy ifjúkori fellángolásaink mögött a kudarcot, az eredménytelenséget, a bukást akarjuk mindenáron meglátni? Ha „szimpatikus lúzerként” tekintünk azokra a politikusokra, államférfiakra és/vagy arisztokratákra, akik beteljesületlen álmokért küzdöttek, és akiket agyonnyomott az európai hatalmi politika realitása, azzal nem azt oktatjuk -e saját magunknak, hogy célszerű alábecsülni saját képességeinket a kudarcok elkerülése érdekében? Biztos vagyok abban, hogy a fent nevezett szerző nem ezt az üzenetet akarta közvetíteni, a szöveg mögött megbúvó törekvései azonban ebbe az irányba sodornak minket.
Mert mit is akar Trombitás Kristóf mondani nekünk? Sajnos nem csak annyit, hogy vitázzunk, érveljünk, gondolkodjunk a régmúlt időkről. Sok esetben az objektivitás igényét hangoztatva valójában egy ellenpólust teremt, ellentézist állít fel azzal a narratívával szemben, amelyet értékrendjétől, személyes meggyőződésétől vezetve nem talál szimpatikusnak – amely történelemszemléletet szerinte nem lehet összeegyeztetni a konzervatív értékrenddel. Ezzel viszont az a probléma, hogy az intellektuális párbajt, az áhított diskurzust egy egyszerű kocsmai kártyaparti szintjére szállítja le, ahol a kuruc-protestáns és labanc-katolikus oldalt megtestesítő játékosok egymás után csapkodják le az adukat a sörpárás deszkákra. Ebben a játékban nem a megértés, hanem a tromfolás a lényeg: az oszmánok mellett végsőkig kitartó és Apafi Mihály Erdélyi Fejedelemségének katonai erejét elszívó Thököly Imre makk alsóját üti az ország centralizációját megideologizáló és megtervező Kollonich Lipót érsek zöld felsője, Zichy Ödön gróf kivégzését pedig felüllicitálja az aradi tizenhármak vére. A kurucok hegyaljai fosztogatását elhomályosítja Basta szekerének emléke, és a gályarabságban sínylődő protestáns prédikátorok egészen bizarr kötélhúzást vívhatnak a kassai vértanúkkal.
Ha ahhoz az érveléshez ragaszkodunk, hogy a kuruc/labanc oldal minőségét a labanc/kuruc oldal alantassága képes megmutatni, és azt a megközelítést valljuk magunkénak, hogy a kettő oldal közül az egyik szükségszerűen vállalhatatlan, akár erkölcsi, akár politikai értelemben, akkor
Akkor nem lehet „megalkudni”, nem lehet méltányosnak lenni, hiszen egyetlen történelmi hiba, ballépés, vétek és árulás beismerése az erkölcsi megsemmisüléshez vezető első lépcsőfoknak számít majd. Nem gondolom, hogy akár Trombitás Kristóf, akár a kuruc-labanc-vita bármely más résztvevője azzal a szándékkal ragadott volna tollat, hogy az ellenoldal kivéreztetett tetemét végül a verbális vesztőhelyre hurcolhassa – de könnyen belátható, hogy a felkínált értelmezési keretben ez a vita csak így juttatható nyugvópontra.
Gyorsan közbe kell vetni azt is, hogy a méltányosság a labancoknak is kijár, és joggal panaszolja fel a fent említett szerző, hogy a protestáns-kurucos narratíva ugyanígy bánik az ellenoldallal. A problémám viszont – a fent leírtakon túl – az, hogy Trombitás Kristóf a labancok, vagy pozitívabb kicsengésű kifejezéssel udvarhűek megítélését nem a hozzájuk kapcsolható erényekkel igyekszik javítani. Érvelését nem arra építi, hogy a heves vérmérsékletű kurucok mellett a higgadt, megfontolt labancok – lám, milyen furcsa ezt a nevet pozitív szókapcsolatban szerepeltetni! – képesek voltak felmérni a nemzetközi hatalmi rendszer erőviszonyait, és belátták, hogy hazánk hosszú távú fejlődése, az integritás megőrzése és a nyugati keresztény kultúra ápolása a Habsburg-dinasztia védőhálója mögött lehetséges.
Nem érvel mondjuk azzal, hogy a kurucos lázadozások, felkelések, forradalmak, szabadságharcok (megfelelő aláhúzandó) alkalmával kifejtett erő éppen abban a sok évtizedes nyugalmi időszakban koncentrálódott, melyet a „labanc alku” teremtett meg. Nem érvel azzal, hogy a nemzeti szabadság éppen a labanc kompromisszum eredményeként merülhetett fel reális lehetőségként a nacionalizmus korában. És amiről Trombitás Kristóf nem ír, az mutatja meg igazán, hogy
Trombitás Kristóf írásában szerepel jó adag, a hazai konzervatívokat gyakran kísértő kisebbrendűségi érzés: a heroizált, eleven színekkel megrajzolt kuruc figurák mellett a labancok poros homályba vesző, szürke, unalmas figurákként jelennek meg. Nem fűzhet hozzájuk minket olyan erőteljes érzelem – bárhogy is tekintsünk tevékenységükre –, mint a lest vető, „eb ura fakót” kiáltó, zajos kurucokhoz. Nem a fent említett szerző az első és egyetlen, akinek ez fájdalmat okoz: amikor az ifjú Asbóth János 1874-ben csatlakozott Sennyey Pál formálódó ellenzéki pártjához, akkor A magyar conservativ politika című művében ő is kísérletet tett arra, hogy jellemvonásaikat tekintve „kurucosítsa” a konzervatívok héroszait, de az eredmény olyannyira groteszknek bizonyult, hogy néhány hónappal később eltolta magától alkotását. Egyszerűen nem ment át a hitelesség próbáján, hogy az udvarhű oldal ne csupán bölcsebb, előrelátóbb legyen a rebellis kurucoknál, de egyben bátrabb, harsányabb és lázadozóbb is. Talán alaptalanul, de Trombitás Kristóf esszéjében is ezt a kánonalkotási vágyat, ezt a kísérletet látom. Már-már vallásos hevülettel próbálja nem csupán az „igazi hazafiaknak” járó pálmát odatolni az eddig elnyomott oldal számára, de azt is bizonyítani akarja, hogy a kurucokban tisztelt, csodált tulajdonságok valójában ellenfeleikre jellemzők.
Ez azonban nem járható út, mivel a kurucokban és labancokban összesűrűsödött tulajdonságok és személyiségjegyek olyanok, hogy azok egymás nélkül aligha teremthetnének egészséges nemzeti öntudatot. Ahogy a kuruckodás a szabadság, a szilajság vágyát testesíti meg, úgy a labanc nosztalgia a biztonság, a rendezett környezet, a kiszámítható stabilitás iránti igényt jeleníti meg. A magyar történelem viharos évszázadaiban a politika középpontjában az a dilemma állt, hogy melyik célkitűzés nyerjen elsőséget a másikkal szemben, de feltehetőleg ez nem csak a mi nemzetünk életét határozta meg. A hozzánk hasonló kis nemzetek valószínűleg ugyanebben a koordináta-rendszerben alakították életüket. Ha a kuruc-labanc szembenállásra úgy tekintünk, mint a nemzet által megszenvedett történelmi katasztrófák eredőjére, és – beállítottságtól függően – kultúrpolitikánkban, történelemoktatásunkban egyik vagy másik eliminálására törekszünk, azzal úgy teszünk, mint a beteg, aki kificamodott karját annak levágásával igyekszik orvosolni.
Mi lenne, ha elmorfondíroznánk azon, hogy a kuruc és labanc oldal talán mégsem a másik megsemmisítésére törekedett, hogy ez a kettő pólus nem csupán kizárólagos jelleggel birtokolhatja az igazságot? Eljátszhatnánk azzal a gondolattal, hogy talán éppen a két tábor szembenállása biztosított olyan környezetet a magyar nemzet számára, melynek végső soron fennmaradásunkat és sokszínűségünket köszönhetjük.