Először is köszönettel tartozom Máthé Áronnak, hogy elolvasta a kuruc-labanc politikai hagyomány eredetéről szóló cikkemet, és reflektált az abban leírtakra.
Az írásom a kuruc-labanc ellentétpár eredetéről arra vállalkozott, hogy párbeszédet indítson el ebben a témában. Hiszen nehezen tagadható, hogy egy olyan ellentétről van szó, amely kétszáz éven keresztül befolyásolta a magyar történeti és politikai közgondolkodást, és amely áttételeken keresztül napjainkban is jelen van (ld. globalizmus vs. nemzeti/nemzetállami szuverenitásvédelem).
Mielőtt a kritikákra reagálnák, szeretném leszögezni, hogy tézisem szerint
a 18. századi kurucok és labancok egyformán jó magyar hazafiak voltak,
abban az értelemben, hogy egyformán szívén viselték az ország sorsát, akkor is, ha az éppen aktuális birodalmi belpolitikai és nemzetközi helyzetből más-más konklúziót szűrtek le.
Nem gondolom, hogy Pálffy János gróf érdemei kisebbek lennének, mint Bercsényi Miklósé, írásomban éppen azt fejtegettem, hogy Pálffy is jó magyar hazafi volt. Pálffy életének egy epizódján mutattam be, hogy lehetséges volt a korban a magyar rendi érdek és a Habsburg-hűség összeegyeztetése. János Frigyes herceggel folytatott párbaja, amelyben a herceg életét veszítette, könnyen derékba törhette volna az uralkodóház iránti hűségét. Ő azonban hazatért Lengyelországból – a magyar, khm, migránsok állandó menedékhelyéről –, amikor az uralkodó megbocsátott neki. Éppenséggel száműzetésében könnyedén válhatott volna belőle is rebellis. Ezzel a kis epizóddal akartam érzékeltetni azt, amiről mi, történészek olykor elfeledkezünk: az egyén nem egy előre megírt úton haladt, mindig volt lehetőség, hogy a sors más irányba vezesse. Nem mellesleg Pálffynak döntő szerepe volt a két tábor közötti ellentét kiegyenlítésében, a kétoldali radikális megoldás hívei között a konfliktus kompromisszummal történő lezárásának előkészítésében.
Azzal az állítással tehát, hogy ez egy „kuruc ország”, és „Pálffy fehér holló” volt, vitába szállnék. Bécsből nézve kuruc (rebellis) ország volt, de akadtak hazafi labancok is, és persze olyanok is – a többség –, akik sodródtak az árral, és hányódtak a két tábor között. Ilyen magatartásokat mutat be például Mikszáth Kálmán A fekete város című regénye; vagy az a monda, amely az egyszerű külföldi kereskedőről szól, akit hol a kurucok, hol a labancok vernek meg, mert a másik oldalhoz tartozónak vélik, és a végén már nem is mondja meg, kicsoda, csak annyit mond: „üssetek”!