Kurucok és labancok – válasz Máthé Áronnak

Először is köszönettel tartozom Máthé Áronnak, hogy elolvasta a kuruc-labanc politikai hagyomány eredetéről szóló cikkemet, és reflektált az abban leírtakra.

Az írásom a kuruc-labanc ellentétpár eredetéről arra vállalkozott, hogy párbeszédet indítson el ebben a témában. Hiszen nehezen tagadható, hogy egy olyan ellentétről van szó, amely kétszáz éven keresztül befolyásolta a magyar történeti és politikai közgondolkodást, és amely áttételeken keresztül napjainkban is jelen van (ld. globalizmus vs. nemzeti/nemzetállami szuverenitásvédelem).

Mielőtt a kritikákra reagálnák, szeretném leszögezni, hogy tézisem szerint

abban az értelemben, hogy egyformán szívén viselték az ország sorsát, akkor is, ha az éppen aktuális birodalmi belpolitikai és nemzetközi helyzetből más-más konklúziót szűrtek le.

Nem gondolom, hogy Pálffy János gróf érdemei kisebbek lennének, mint Bercsényi Miklósé, írásomban éppen azt fejtegettem, hogy Pálffy is jó magyar hazafi volt. Pálffy életének egy epizódján mutattam be, hogy lehetséges volt a korban a magyar rendi érdek és a Habsburg-hűség összeegyeztetése. János Frigyes herceggel folytatott párbaja, amelyben a herceg életét veszítette, könnyen derékba törhette volna az uralkodóház iránti hűségét. Ő azonban hazatért Lengyelországból – a magyar, khm, migránsok állandó menedékhelyéről –, amikor az uralkodó megbocsátott neki. Éppenséggel száműzetésében könnyedén válhatott volna belőle is rebellis. Ezzel a kis epizóddal akartam érzékeltetni azt, amiről mi, történészek olykor elfeledkezünk: az egyén nem egy előre megírt úton haladt, mindig volt lehetőség, hogy a sors más irányba vezesse. Nem mellesleg Pálffynak döntő szerepe volt a két tábor közötti ellentét kiegyenlítésében, a kétoldali radikális megoldás hívei között a konfliktus kompromisszummal történő lezárásának előkészítésében.

Azzal az állítással tehát, hogy ez egy „kuruc ország”, és „Pálffy fehér holló” volt, vitába szállnék. Bécsből nézve kuruc (rebellis) ország volt, de akadtak hazafi labancok is, és persze olyanok is – a többség –, akik sodródtak az árral, és hányódtak a két tábor között. Ilyen magatartásokat mutat be például Mikszáth Kálmán A fekete város című regénye; vagy az a monda, amely az egyszerű külföldi kereskedőről szól, akit hol a kurucok, hol a labancok vernek meg, mert a másik oldalhoz tartozónak vélik, és a végén már nem is mondja meg, kicsoda, csak annyit mond: „üssetek”!

Én magam Pálffy János magatartását, vagy a korabeli kisemberek hol megalkuvó, mert túlélni próbáló viselkedését sem tudom elítélni. Ugyanolyan jó magyarok vagy éppen – többségükben! – nem magyarok voltak, mint a hiúzprémes föveges kurucok, Esze Tamás talpasai vagy éppen az általam ironikusnak szánt epizódban bemutatott Forgách Simon katonái.

És akkor lássuk most a konkrét kritikákat, azok cáfolatával együtt:

A legfontosabbnak ezt a mondatot tartom Máthé Áron cikkében: „Nos, számunkra, magyarok számára – legyünk becsületes labancok vagy okos kurucok – az 1703 és 1711 közötti időszak nem mellékhadszíntér volt a Nagyobb Európai Történetben”. Érzelmileg egyetértek az állítással, de csak részben. Történészként muszáj a nemzeti, helyi történelmet tágabb összefüggés keretében szemlélni. Gondolom, a Tanácsköztársaság történetét és annak felvidéki harcait, az antant reakcióját sem lehet elvonatkoztatni például a korabeli bolsevik törekvéstől (világforradalom) és az antant céljától (cordon sanitaire a bolsevizmus ellen), vagy a kubai rakétaválságot a hidegháborútól!

Egyik konfliktus is, a másik is helyi ügy volt, de érthetetlen a kor nemzetközi politikája nélkül. És bizony a nemzetközi körülmények – tetszik vagy sem – befolyásolták a kis országok mozgásterét. Muszáj erről beszélni, különben érthetetlenné válik például, miért nem lépett fel a Nyugat 1956-ban.

Nem értem, ha a 20. századra vonatkozóan ezt a logikát elfogadjuk, akkor a magyar múlt korábbi eseményeivel kapcsolatban miért nem! Legyen szó a honfoglalásról, Nagy Lajos itáliai hadjáratairól vagy éppen a Rákóczi-szabadságharcról.

Természetes, hogy minden nép számára a saját története fontos. De főleg a kis országok lakosainak ismerniük kell azokat a folyamatokat, amelyek a nemzetközi eseményeket befolyásolják.

Máthé Áron kicsit félreértette a párhuzamot Vendée „fehér-kék” (értsd: katolikus királypárti-republikánus) konfliktusával. Nem arról van szó, hogy mindenáron mechanikusan meg kell feleltetni a kurucot vagy a labancot egy külföldi konfliktus szereplőjével. Hangsúlyoztam első írásomban, hogy politikai értelemben vannak különbségek a magyar helyzettől. De nem a konfliktus folklórizálódásában: a vendée-i parasztfelkelő, a skót jakobita és a déli közkatona figurája ugyanúgy folklorizálódott, mint a kurucé, annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy vesztes ügyért harcoltak. Az ember pedig már olyan, hogy a vesztesekkel könnyebben érez együtt. Mindegy, hogy bal-vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív. Jézussal, a szenvedő emberrel könnyebb együtt érezni, mint a római katonával. Ilyen az emberi természet. Más kérdés, hogy egy ilyen vesztes ügyet kihasználhatnak politikai erők is – ki is használják! Mondhatni: ez a politika feladata. A tudományé meg az, hogy ne engedje ezt parttalanul.

Csupán annyit akartam érzékeltetni, hogy minden ország történelme ismer ilyen tragikus, több évszázadon átívelő ellentétpárokat, amelyek a közbeszédet mérgezték, és meghatározták hosszú ideig a politikai beszédmódot. Igen jellemző, hogy a kuruc kultusz a 20. század elején, a közjogi válsággal telített években élte virágkorát (ld. Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona 1906-os újratemetése). A kurucosság a közjogi ellenzékiséggel volt egyenértékű – a Bécs-ellenesség alapján –, miközben a kor égető szociális és gazdasági kérdései (kivándorlás, munkáskérdés, földkérdés, a modernizáció problémája) már új kihívásokat intéztek a társadalomhoz és a politikai elithez. Mégis:

Csak két példa, a közélet két ellenkező pontjáról: Jászi Oszkárra nagy hatást tett szülőföldje, Szatmár megye kuruc romantikája, az ellentáborban pedig a konzervatív és közjogias ellenzéki érzelmű egyetemi diákok egy része ez idő tájt „kuruc brigádokat” alapított. Mindez szerintem végzetesen eltérítette a magyar politikát azoktól a problémáktól, amelyekkel foglalkoznia kellett volna. A kuruckodás közjogi ellenzékiséggel és kulturálisan egyfajta talmi álnépiességgel telítődött, amire aztán a koronát az egész kuruckultusz marxizálása tette fel az 1950-es években. Talán érdemes lenne visszatérni a gyökerekhez, megtisztítva a politikai sallangoktól.

Máthé Áron kifogásolja, hogy Czeldert nevesítettem mint hős kurucot, akinek oly népszerűséget tulajdonítok, ami homályban hagyja Bottyán Jánost vagy Bezerédi Imrét. Természetesen vég nélkül lehetne sorolni a szabadságharc tehetséges katonáit. Czeldert azért választottam, mert neve kevéssé ismert a szabadságharc történetével szakszerűen foglalkozók körén kívül, míg Bottyán például – éppen a magyar folklórban betöltött jelentős pozíciója miatt – közismertségnek örvend. Béri Balogh Ádám nevét a Balogh Ádám a nevem című gyönyörű Thaly Kálmán-vers és a Tenkes kapitánya örökítette meg (zárójelben: Balogh Ádám sorsa mutatja legjobban a kuruc főtisztek dilemmáját, hiszen ő volt a rekorder a pártot váltók között. Többször ment át a kuruc táborból a császár zászlaja alá, és vissza, mint bárki ebben a pálfordulásokkal teli korszakban. Emberileg érthető Balogh Ádám tépelődése. Szíve a „nagyságos fejedelemé” volt, de rokonsága és földbirtokra, azaz gazdasági érdekei viszont a császárhűség felé térítették. Mindezért a legnagyobb ostobaság és rosszindulat lenne megvetni.)

A soknemzetiségű Magyarországgal és az idegenek jelenlétével kapcsolatban követi el Máthé Áron a csúsztatást. Egyrészt hangsúlyoztam, hogy nemcsak a kuruc tábor, hanem a másik oldal, a labancok tábora is sokszínű volt. Bemutattam azt is, hogy legalább annyi magyar harcolt a labanc táborban, mint ahány szlovák, román, ruszin, felföldi szász, cigány (bár utóbbiak valószínűleg részben már magyarnak vallották magukat), mint a pro patriás zászló alatt. A zsoldosok a kor minden háborújában megtalálhatók voltak. De miért baj, ha szerepüket megemlítjük egy történelmi visszaemlékezésben?

a saját magyar (vagy magyarországi nem magyar) testőrségén kívül? Vagy talán azért baj ez, mert olyan színben tünteti fel a magyar érdekkel egyoldalúan azonosított kuruc tábort, mintha a külföld, az „idegenek” nélkül gyenge lett volna? Igen, a Nyugattól már akkor is lehetett ezt-azt eltanulni. A kor színvonalas hadviselését Nyugatról kellett volna tanulni (ld. a gyalogság fegyvernemének gyengesége). Tudta ezt Rákóczi is, és igyekezett ütőképes gyalogságot szervezni, de a gyalogos katonaság betanítására és főleg felszerelésére kevés volt az idő, kevés a képzett hazai tiszt, még kevesebb a pénz. Nem az akarat hiányzott tehát.

Végül a kurucok tetteire reflektálnék. Az idézett eset megtalálható a Rákóczi a néphagyományban kötetben. Mellékesen: nagyon fontosnak tartom a magyar történelmi szereplőkről a szomszédos népek folklórjában rögzült képek összevetését a magyar néphagyománnyal.

Akár tetszik nekünk, akár nem, számos magyar hős negatív más népeknél, és persze fordítva. A minden kárpát-medencei nép által tisztelt Hunyadi János, a szlovén Mátyás király-kultusz, a horvát Zrínyi Miklós-kultusz vagy a ruszin, szlovák pozitív Rákóczi-kép csak az érem egyik oldala. Nem árt ismerni a másikat sem, ahogyan szomszédaink is jól tennék, ha nemcsak azt válogatnák ki a történelemből, ami nekik előnyös.

Világossá tettem, hogy

Ennek lenyomata rögzült ebben az idézett mondában, ami azért sejteti, hogy a kurucok is kitettek magukért, ha a zsoldosok magyarországi garázdálkodását kellett megtorolni. De tisztában vagyok azzal, hogy ez egy kiragadott példa. Nem kiragadott viszont Károlyi Sándor még ennél is kegyetlenebb hadjárata, Bottyán betörései az örökös tartományokba, és így tovább. Nyilván ezek mellé oda kell tenni a császári zsoldosok és a szerbek hasonló súlyú kegyetlenségeit. A kor hadszínvonalán ez általános volt, nem kuruc vagy császári passzió. De a császári kegyetlenségek jobban a köztudatban vannak, mint amit a kurucok műveltek hadjárataik során.

Bízom benne, hogy a félreértéseket tisztáztam. A végére csak egy rövid utalás: ahogyan Csizmadia Ervin írta, a magyar politikai elit mindig birodalmi léptékben és keretben gondolkodott. Ez a politizáló elit részéről természetes volt akkor. De emellett ott voltak minden korban az átlagemberek, akik elsősorban a lakóhelyükhöz kötődtek, és a megyéjük határán nem láttak túl. Bár a történelmet a politizáló elit és értelmiség írja, érdemes odafigyelni a kisemberek emlékeire és hagyományaira is. Akár kurucok, akár labancok.