Egy kuruc országban mi a szerepük a labancoknak?

2018. május 7. 13:21

Máthé Áron
Mandiner

Miért kellene mások szemével nézni a saját történelmünket?

Paár Ádám „Kurucok és labancok: a valóság a legendák mögött” című cikkében II.Rákóczi Ferenc fejedelem brezáni kiáltványának évfordulója kapcsán veti fel a „kuruc” és a „labanc” fogalmak újraértelmezésének kérdését.

Abban teljesen igaza van, hogy más országokban is voltak hasonló fajsúlyú történelmi ellentétpárok, bár nem mindegyik hasonlata állja meg a helyét. Hiszen Magyarországon a „labanc” mindig is a német uralom (enyhébb esetben befolyás) magyarországi képviselőjét jelentette, míg az általa példaként felhozott francia „fehérek” legfeljebb a katolikus módi szerinti királypártiságban hasonlíthatnak a magyar labanc urakra, a nemzeti nagyság és korlátlan szuverenitás kérdésében jelentősen különböznek. Ugyanígy az USA konföderációs harcosai lehet, hogy az „urak” seregeiben harcoltak, de nem valamiféle „arisztokrata” életstílus fenntartásáért, hanem éppenséggel a függetlenségért, és azért, mert az idegennek tekintett jenkiket szinte jobban lenézték, mint az „urak” birtokain dolgozó fekete rabszolgákat.

A skót hasonlat már megállna, ha nem lenne ott az a tény, hogy a skót „kurucok” mentették át mindazt, ami menő a skótságból; és ha nem lenne ott a Trainspotting vonatkozó monológja is, amely így kezdődik: „Szar skótnak lenni! Az aljának is a legalja vagyunk”. Hogy ennek a sarkos véleménynek valami köze a skót „labancok” tevékenységéhez mégiscsak lehet, aligha képezheti vita tárgyát.

A fentieken túl a cikk a bevett fogásokkal dolgozó baloldali elbeszélésmód történeti kivetítéséhez közelít. Így tehát, bár a cikk egyfajta párbeszéd kezdete lehetne a baloldal újabb szempontjainak egyik képviselőjével, mégsem válik azzá.

Ezt mutatják azok a megfogalmazások, mint például „a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatban is hajlunk a köldöknézésre”. Értik: a Rákóczi-szabadságharccal kapcsolatban IS. Köldöknézésre. Mindezt azzal magyarázza Paár, hogy „mindmáig nem eléggé tudatosított tény a közoktatásban és a történelemszemléletben, hogy ez a küzdelem bizonyos mértékig a spanyol örökösödési háború mellékhadszíntere volt.”. Nos, számunkra, magyarok számára – legyünk becsületes labancok vagy okos kurucok – az 1703 és 1711 közötti időszak nem mellékhadszíntér volt a Nagyobb Európai Történetben. Nem, és azért nem, mert

a történelmünket is magyar szempontból kívánjuk nézni.

Másfelől lehet, hogy a Habsburgok szemszögéből katonai értelemben igaz ez az állítás, de politikai értelemben tökéletes tévedés. A Rákóczi-szabadságharc nem a spanyol örökösödés kérdései és az európai hatalmi játszmák miatt tört ki, és politikai céljait tekintve lényegében azoktól függetlenül is zajlott le.

Paár írásában a köldöknézés megállapítása után következik a tények némiképpen hajlékony kezelése. Csak az igazság egyik felét bontja ki, amikor arról ír, hogy „Rákóczi seregében a magyarországi születésű katonákon kívül francia, bajor, svéd és tatár katonák is felbukkantak”. Igen, felbukkantak. Hogy ki miért és meddig volt vendégszereplésen a Rákóczi seregében, lényegében mindegy is: a lényeg azonban a „felbukkantak”. És tegyük hozzá: tovább is álltak. Rákóczi serege elsöprő többségében magyar volt. Nyelvében és születésében is, vagy ha úgy nem, akkor pedig a Natio Hungarica harcoló tagjaként. Így tehát nincs értelme „többnemzetiségű” seregről beszélni, a multikulti modern szlogenje nem vetíthető vissza a korszakba.

A multikulti egyébként felbukkan Czelder Orbán alakjánál is, hiszen a cipszer születésű generálisnak Paár szerint „nagyobb respektusa volt a kuruc seregben, mint megannyi született magyar főtisztnek együttvéve”. Egyrészt Czelder Orbán magyarságát nehéz lenne elvitatni. Másrészt a talán népdalként induló és egy időben szinte nemzeti himnuszként funkcionáló Rákóczi-nótában nem Czelder Orbán szerepel, hanem Rákóczi mellett Bercsényi és Bezerédi. És jóllehet, Czelder tényleg kiemelkedő katonai tehetség volt, de legendák inkább Bottyán Jánoshoz fűződnek. Mindez nem csökkenti sem Czelder Orbán értékét, illetve Rákóczi szlovák, román és ruszin születésű harcosainak érdemeit, és nem is szorítja ki őket az emlékezetből, hiszen foglalt helyük van a magyar nemzeti emlékezetben.

Az írásban a jól bevált mítoszrombolás is felbukkan, mivel Paár szerint a kurucok sem voltak angyalok, ugyanis egy osztrák falu lakosságát kiirtották, csak a gyerekeket hagyták életben. Ezután következik az osztrák legenda, amely szerint az isteni büntetés lesújtott a kuruc Forgách Simonra. Nos, csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a szabadságharc egyik kevéssé tárgyalt fejezetét, a rác hadjáratot a szerb szabadcsapatok kegyetlenkedései – asszonyok, öregek, gyerekek lemészárlása – indokolták, amelyben egyébként a Dunántúlon Siegbert Heister gróf részben rác toborzású reguláris erői is partnerek voltak.

De az összehasonlítások (t.i., hogy ki mit csinált a korszakban, mi számított gaztettnek) helyett inkább szeretném feltenni a kérdést:

miért kellene mások szemével nézni a saját történelmünket?

Esetleg Paár megpróbálja török legendák és források alapján mítoszrombolni mondjuk Savoyai Jenő alakját? A magam részéről remélem, hogy nem kell majd török krónikások művei alapján múltunkat újraírni. Az „objektivitás” hívei leggyakrabb itt vetik el a sulykot, hiszen „objektíven” csak az emberi történelmen kívül álló szereplők nézhetnék az ügyeket. Ilyenből legjobb tudomásom szerint háromszor egy van, az evilági objektivitás pedig többnyire egész egyszerűen egy más szempontrendszer szerinti szubjektivitást jelent. A magam részéről ezért inkább a magyar szempont mellett tenném le a voksot.

És hogy lehet-e ez a magyar szempont akár labanc szempont is? A kérdésről hllndr blogger írt nagyjából egy éve esszét a Mandiner hasábjain. Idézni szeretném az idevágó részletet: „A másik stratégia a »labanc«. Ebből kétféle van, a becsületes és a nem becsületes. Kezdem az utóbbival, mert az sokkalta gyakoribb. Az alapja bizonyos értelemben egyfajta hűtlenség. Az ember nem vállal többé identitásközösséget a saját népével, lenézi annak többségét, mucsai parasztok, én nem ilyen vagyok, én ennél több. Kitanulja a domináns országok-kultúrák dolgait, aztán nekiáll osztani az eszet, hogy bezzeg a világ boldogabb felén így meg így csinálják. Lehetnek ebben használható elemek is, de többnyire parasztvakításról van szó: többnyire nem más, mint a nép tudatlanságának, hiszékenységének és annak kihasználása, hogy nagyon-nagyon vágynak rá, hogy eltanulják a nagy titkot, amitől majd ők is BMW-vel járhatnak, mint a bajor villanyszerelő és nem kell többé alsóbbrendűnek érezniük magukat. (…) A becsületes »labanc« ritka, mint a fehér holló.

Pálffy János gróf példája mutatja, hogy nem teljesen salto mortale a „becsületes labancsággal” próbálkozni.

De éppen az ő példája mutatja azt is, hogy ez valóban a „fehér holló” jelenséghez hasonló gyakoriságú és nehézségű feladat. Valahogy vonzóbbnak látszik az „okos kuruc” szerepe.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/129228