Az anyák napja titka

Ezúttal nem lesz szó a gender-elméletről, az egyes és kettes számú szülőről. Az anyáról és a szeretetről fogunk beszélni. Torzuló nyugati világunkban a normalitás botrányáról.

A hagyományos társadalmakban – legalább 20 ezer éve – a nő és az anya szerepe nem kizárja, hanem feltételezi egymást. Az anya a nő kiteljesedése. Ha végig nézzük a szobrokat a Willendorfi Vénusztól az antik istennőkön át a Madonna-ábrázolásokig, az anyaság mind kifinomultabb formában jelenik meg. A termékenység jegyeit, az elsődleges nemi jelleg – a nagy mellek és egyebek – kidomborodását a visszafogott szépség váltja fel. Valami különös, meghitt és fénylő bensőségesség.

A keresztény Madonnák előképét az ókori Egyiptomban találjuk: Ízisz karjában a kis Hórusszal. Ezeket másolja, majd variálja a kereszténység évszázadokon át, mígnem az evilági szépséget egyesíti a mennyeivel, nem egyszer messze túljutva a halandók szféráján. Fülep Lajos hívja fel rá a figyelmet, hogy

Tényleg nehéz feladat.

A valódi fordulópont azonban Szent Ágostonnál következik be, mikor az anyaság azzal a szeretettel telítődik, amely egyszerre idealista és realista, égi és földi. Babits irodalomtörténetét idézve: a keresztény stílus beszivárog a nyelv pórusaiba, átitatva a szavakat. A szavakat persze megelőzte az a gazdag, névtelen érzés, aminek a nyelv csak halvány visszfénye.

A lényeg végül ekként hangzik Ágoston Vallomásaiban, Mónikáról szólva: amint anyám szokta, mert így tanulta tőled, mesterétől szíve iskolájában. Erről, az anyai szív iskolájáról, a feltétel nélküli szeretetről beszél nálunk Ottlik, Kosztolányi, Petőfi és számos más írónk. Előbbiek a védő, őket életük végéig elkísérő auráról, ami a hollywoodi filmekben húszpercenként, szakmányban hangzik el, üresen és indokolatlanul.

Ennek ellentétje, az óvó, mindent átható szeretet jelenik meg a pistoiai Szent András templomban, Pisano szószékén. A jelenet a Szent Családot ábrázolja. József oldalt ül, Mária és Anna Jézus fürdetéséhez készülődik. Szent Anna, a nagymama egy korsóból vizet tölt a kádba. Mária jobbkézzel a Kisdedet tartja, baljával megvizsgálja víz hőmérsékletét, nem túl meleg vagy túl hideg-e. Ebben a hétköznapi, néma, természetes szeretetben, ebben a gondoskodó mozdulatban minden benne van, ami az anyát anyává teszi.

Olaszországban nemrég, amikor az asszonyok áldott állapotban – azaz nem terhesek – voltak, a templomokba zarándokoltak, a Madonna képekhez. Ott imádkoztak a Szűzanyához, hogy olyan szép Bambinójuk legyen, mint neki a festményeken.

A nyelv, a mitológia, a jelképvilág jól eligazít bennünk: az anyaföld, a prehisztorikus termékenységi ősanyák, a kis idolok – a tudomány nevezi el őket „Vénuszoknak” –, a görög Déméter, a római Juno, a Gyümölcsoltó Boldogasszony vagy éppen az Alma mater mind erről beszélnek. Az Upanisádokban ezt találjuk: én vagyok a férfi, az ég, te pedig a nő, a föld. C. G. Jung arról tudósít, hogy ifjúkorában a svájci parasztok tavasszal a mezőn szeretkeztek a jó termést mitikus, amolyan analogikus varázslás útján elősegítendő. Nálunk, Magyarországon Sé község határából kerültek elő szándékosan széttört női istenszobrocskák – kőkori „Vénuszok” darabjai –, amelyek annak idején hasonló mágikus céllal kerültek a földbe. A nomádok a női szépséget a sztyeppe tavaszi virágzásához hasonlították énekeikében.

Nem cifrázom tovább. A nők szépek, de kiteljesedve, anyává válva a legszebbek.

Végül a titokról, mint a régi mesterek, belerajzolva a kép sarkába önmagunkat. Lányom kiskorában lázasan készült az oviban az anyák napjára. Verset tanult, ami meglepetés és titok, nem szabad elmondani. Olyannyira, hogy anyák napján sem szavalta el. Ha mégis, akkor legföljebb magában. Azóta, lassan harminc éve, minden anyák napján, hol személyesen, hol telefonon át konzekvensen végig mondja. A kis költemény, a nagy titok ekként kezdődik: Az én anyukám a legszebb a világon…