Tanóra a boldogtalan magyar gyerekeknek

„A 3 millió depressziós országa vagyunk, és ebből egyelőre sehogyan sem tudunk kikeveredni. Talán segítene, ha a »boldogságindex« némely mutatójában előrelépést érnénk el: szabad életválasztási lehetőségek, egészségben eltöltött várható élettartam, nagyvonalúság, korrupciómentesség.

Nem kellenek újabb és újabb tanórák, hiszen végtelenségig lehetne sorolni, mit nem tudnak a gyerekek. Például játszani sem tudnak, de nehogy már könyvből tanítsuk játszani őket! A tanulásmódszertan-órákon sem tanultak meg tanulni, az etikaórák sem javítottak az erkölcsön, a hittanóráktól sem lettek hívőbbek a résztvevők. Csak nagyon hozzá nem értő oktatásirányítók gondolják, hogy a hit és erkölcs, valamint a boldogság, a játék vagy a tanulás könyvből elsajátítható. Még a Tálész-tételt és Newton törvényeit is gyakorlatban lehet igazán megtanulni. Az idegen nyelveket sem sikerül a magyar gyerekek fejébe verni, hiába a sok drága tankönyv. Ha viszont néhány hónapot eltölt külföldön a nyelv használatával, még a diszlexiás diák is elsajátít bármely idegen nyelvet.

Vért izzadnak az oktatáskutatók, hogy megértessék: a hozzáértés érzése a tanulás és teljesítmény legjobb biztosítéka. Ezt kell elérni. Ehhez a probléma- vagy projektalapú, gyakorlatcentrikus tanulás az igazán hatékony módszer. Különösen a 21. században.

A boldogságórákkal a boldogsághoz a gyakorlatban mit sem értő, ilyesmiről talán csak olvasó szakértők újabb terhet tesznek a gyerekek és pedagógusok vállára. Igaz, ezek a jól fizetett szakértők egy kicsit boldogabbnak érezhetik magukat, hiszen lenyúlhattak egy jó adag forrást, amelyet az oktatás valódi megújítására kapott az ország. Ez a boldogság azonban sajnos nem tart sokáig. Hamarosan újabb préda után néznek, és akkor ismét jaj a gyerekeinknek.”