A tények sohasem beszélnek magukért

„Hogy látja, mennyiben változott a történészek a szerepe a rendszerváltás óta?

A rendszerváltás előtt a történészek szerepe ideológiailag determinált volt. Nem mindig és nem minden helyzetben, de például a terapeuta szerepet világosan nem játszhatta el a társadalom felé, hiszen pont a leginkább érzékeny társadalmi témák voltak tabutémák. Ez a rendszerváltással megszűnt. Szabadon lehet írni, mint ahogy olvasni is szabadon lehet. Legalábbis ha az illető hozzá tud jutni az információhoz, ha azt a közönség elé tudjuk tárni. Ilyen szintű cenzúra most nincsen, legfeljebb az a kérdés, hogy a közszolgálati médiában mindez hogy jelenik meg.

A történészek hogyan reagálnak a változásra?

Tipizálni lehet az erre adott reakciókat. Vannak történészek, akik felismerik, hogy van közösségi média, felismerik azt, hogy a történettudomány nem csupán egy szűk elefántcsonttorony privilégiuma, és megpróbálják ezt használni. De vannak történészek, akik óvakodnak attól, hogy bármilyen politikai szempontból értékelhető tartalmú megjegyzést tegyenek, és megpróbálnak steril történelmet írni. Adott esetben nem mondanak véleményt dolgokról, mert a tények szerintük magukért beszélnek.

Nem úgy tűnik, hogy így lenne.

Így van, már bocsánat, de ez a legnagyobb baromság. A tények sohasem beszélnek magukért, a történettudomány interpretatív. A pszichológia is ilyen tudomány egyébként: önmagában a beteg állapota mint tény, nem sokat segít a terapeután, ha nem ismeri, nem tudja a különböző értelmezéseket melléje sorakoztatni. Végül vannak olyan történészek, akik felvállalják azt, hogy ideológiai szerepet vigyenek. Nem gondolnám, hogy ez csupán a kormányoldal jellemzője volna, de mégiscsak a kormányzati pénzek körül gyakrabban találni ilyeneket. A történettudomány és a politika viszonylag sok ponton érintkezik. Nagyon sok olyan szekértábor szituáció van, amikor akár kormánypárti, akár ellenzéki oldalon becsontosodott reakciók figyelhetőek meg. Vannak történészek, és most konkrét példával élek, akik szerintem egy rosszul értelmezett antifasiszta pozíciót ápolva ugyanazokat a reakciókat adják bizonyos kérdésekre, mint 1980-ban. Krausz Tamást mondanám, aki magát is ebbe a táborba helyezi ideológiailag, ami determinálja az írásait. De ez önmagában nem baj! Mindenki tudja róla, meg egyébként is, mindenkinek lehet politikai véleménye. A baj ott kezdődik, mikor ez rendkívüli mértékben összefonódik a pénzkeresettel, mikor azért adják a pénzt, hogy a történész egy politikai véleményt kezeljen. Ha a mandineres esetről beszélünk (három, kormányzati intézetben dolgozó történész rövid véleményt írt arról, hogy Ungváry egy interjúban párhuzamot vont a Szálasi-frakció és a Fidesz-kormány frakcióhűsége között – a Szerk.), nem gondolnám, hogy a vitapartnereim agyában tudatosult, de mégiscsak van egy megfelelési kényszer olyankor, ha valaki egy »Igazság«-intézetben dolgozik.”