A nemzeti szuverenitásról régen és ma

A magyar közírásban lényegében ismeretlen az a műfaj – ellentétben például az angolszásszal –, amely nem akar hevesen állást foglalni valamilyen ügyben, nem tromfolja le az ellenfelet, hanem egyszerűen csak be akar mutatni valamit. A szélsőséges fogalmazásra éhes közönség, meglehet, nem is szereti ezt a műfajt, holott a számunkra etalonnak tekinthető Nyugaton nagyon is dívik.

Most egy ilyen „bemutató” műfajú írásban próbálom elmondani az olvasónak, hogy miért gondolkodik úgy ma a magyar kormány, ahogyan. Illetve ez így nem pontos: nem tudom, a kormány miért gondolkodik úgy, ahogyan.

Azt viszont tudom, hogy

Szeretném megismertetni az olvasót egy írással és annak szerzőjével. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert politológusként úgy gondolom, a történelem sokszor nagyon érdekes mankókat ad a kezünkbe. Bármennyire is azt mondják sokan: a történelem véget ért, én épp ellenkezőleg gondolom. Szerintem a történelem unos-untalan átvilágításából nagyon sokat megtudhatunk mai magunkról. Azért írom tehát ezt a cikket, hogy a mai kormány retorikájában és politikájában oly annyira fontos nemzeti szuverenitás gondolatának egy érdekes forrásvidékét mutassam be.

*

A szuverenitás gondolata mindig is foglalkoztatta a magyar közírókat és politikusokat. A bemutatandó cikket egy hírneves magyar politikus-közíró, Apponyi Albert (nyitóképünkön) írta, 1915-ben, tehát az I. világháború idején. A magyar nemzet természetszerű elhelyezkedése a világpolitikában. Látszólag nagyon távol van a mi korunktól és nagyon másfajta volt akkor a hazai és a nemzetközi közeg, mégis kérem az olvasót, tartson ki, mert mai állapotaink értelmezéséhez is fontos fogódzókat talál benne.

Apponyi a Nyugat jellemzésével indítja dolgozatát, s azzal, hogy

Öt pontban határozza meg a Nyugat jellemzőit, úgymint:

1. Az ember absztolút érték;

2. A nő méltóságának elismerése;

3. A munka tisztelete;

4. A vallási és a világi tekintély intézményes megkülönböztetése;

5. Alapeszméinek fejlődési képessége.

A szerző számára nem kétséges, hogy „csak a nyugot (sic!) lehet valóban, azaz bensőleg progresszív; mert egészen nyilvánvaló, hogy benne foglaltatnak a haladásra és tökéletesbülésre irányuló emberi energia kifejtés nélkülözhetetlen föltételei”. Ezt követően ugyancsak jellemzi a Keletet, amely elsősorban a szellem különbségét jelenti a Nyugathoz képest. Ennek a térségnek a központja Bizánc, ahová „nem hatoltak be kultúrképes új fajok, melyek a hanyatlásnak indult népelemeket regenerálták volna”. A régi intézmények a kereszténység hatására itt nem alakultak át, hanem megrontották azt. Nem vitás, hogy a két térség közül melyikre szavaz; természetesen a nyugatira.

Sőt, egy utópiát is felvázol, miszerint?

Áttérve mindezek után a Magyarországra, a szerző azt mondja, hogy a magyar politikai fejlődés kezdetein eldőlt az a kérdés: melyik kultúrkörhöz csatlakozunk. 

Ebben a kérdésben már a honfoglalás idején döntés születik, s a megalakult magyar állam, mint önálló és egységes tényező a nyugattal való összeköttetésre utalódik a kelettel szemben. Másképpen szólva: Magyarország önállósága és egysége a nyugati misszió teljesítésének feltétele is.

Ennek fontos megnyilvánulása, hogy a magyar állam területén sokféle faj foglalt helyet, amelyek egyberendezése szoros hatalmi koncentrációt kívánt. Ezt a koncentrációt tükrözi a magyar jogfejlődés, amely önállóságra predesztinálta a magyar nemzetet. Viszont Apponyi szerint ezt a „hármas” fejlődést a Nyugat sokszor nem értette meg. Ebből adódtak a magyar történelem nagy elhajlásai.

A keleti elhajlások általában két okból következtek be:

1. A vallásszabadságért vívott küzdelem során;

2. Ha az ország alkotmányát és önállóságát a nyugati uralkodóház megsértette.

Az elsőre a Rákóczi szabadságharc példáját hozza, az utóbbira pedig Kossuth Dunai konföderációs tervét. Az olykori elhajlásoknak pedig van egy sablonja: akkor jönnek, amikor a Nyugat „a nemzet egy részének felfogása szerint önállóságunkat veszélyeztette”. Ilyenkor „a nemzetnek ez a része akár a kelettel is szövetkezni hajlandó volt, hogy ezt a veszélyt elhárítsa”.

Itt tehát arról van szó, hogy

S hogy miért? Azért, mert a „nyugoti irányítás és egység a létnek csak módjai, az önállóság pedig maga a lét; a módok helytelen megválasztása veszélyezteti a létet, de a lét elvesztése árán nem lehet a lét veszélyét elhárítani”.

De persze Apponyi szerint az ilyen konfliktusok ritkák. Még meg is jegyzi: „Nem kell tehát attól tartanunk, hogy a nyugoti (sic!) elhelyezkedés gondolata ismét olyan kétségbeejtő ellentétbe kerüljön nemzeti önállóságunk elvével, a milyen a múlt századokban nem egyszer előállt”.

*

A fentiekből kiemelendőnek tartom, hogy a magyar politikatörténetben régebben is előálltak olyan helyzetek, amikor egy alapvetően európai elköteleződésű ország nyugatos elkötelezettsége – most mindegy, milyen okból – megkérdőjeleződik. Az 1990-es évek ezt a problematikát nem élezik ki, mert akkor egészen más a korfeladat. A rendszerváltó eliteknek elsősorban a nyugati intézményeket kell átültetniük, és kérdésként föl sem merül, hogy Európa és a Nyugat fogalma nem esik egybe. 1990 környékén, aki Nyugatot mond, az értelemszerűen Európát is mond, és persze viszont.

Apponyi írása és a mai helyzet viszont arra figyelmeztet, hogy – figyelembe véve a magyar történelmet is – e két fogalom egymáshoz való viszonya bonyolultabb. Azaz:

A mai magyar politikája nyomán nyilvánvaló: most egy ilyen helyzetben vagyunk.

Nem érdekel most, hogy ez miért és kinek a hibájából (ha egyáltalán hibából) következett be. A tényt rögzítem: a mai magyar kormány úgy gondolja európainak magát, hogy közben élesen kritizálja a Nyugatot. Ez az 1990 utáni demokratikus közbeszéd korai időszakához képest mindenképp unikumnak számít, de korántsem az, ha a magyar történelem korábbi évszázadait nézzük.

Ezeket a „korábbi évszázadokat” (s általánosabban: a hazai politikai hagyományt) 1990 után egyszerűen elfelejtettük. S mivel elfelejtettük, nem csoda, ha például a mai ellenzék nem is tud mit kezdeni ezekkel.

Nekem régóta az a véleményem, hogy újra kell értelmeznünk a magyar politikai fejlődést, mert ha mindent csak az elmúlt 28 évből akarunk megmagyarázni, akkor zsákutcába jutunk és magyarázataink nem lesznek teherbíróak. A nemzeti szuverenitás – Apponyi írásából is kivehetően – egy minden másnál alapvetőbb kérdés a magyar múltban, és – úgy látszik – sokak számára a jelenben is. Ha pedig egy politikai oldal számára ennyire alapvető kérdésről van szó, azt ellenfeleinek a globalizáció korában is illő értenie és kellő komolysággal kezelnie.