A lemaradás előnye

„Ekképpen lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.” Mt 20,16

Az 1989 utáni uralkodó európai diskurzus kétszólamú volt: egyfelől az európai intézményi integráció kiszélesedésével párhuzamos mélyülését, másfelől az e struktúrákon keresztül áramló, felsőbbrendűnek tételezett értékek terjedését hangoztatta. Ami azonban a londoni pénzügyi, berlini politikai és brüsszeli vezérlő metropoliszokból modernizálásnak, hovatovább európaizálásnak tűnik, az a kontinens külvárosának számító közép- és kelet-európai országokban neokolonialista praktikának és „normatív imperializmusnak” hat. Az ún. „uniós értékek” ráadásul nem jelentenek többet, mint a tőke, a szolgáltatások és a „humán erőforrások” puszta áramlását, hosszú ideje elmaradozó definiálásuk pedig a velük kapcsolatos érdektelenség után kiváltotta az ellenük való nyílt lázadást. Lezárulni látszik az a harminc esztendős korszak, amelyet a transznacionális keretek, a politikai kérdések eljogiasítása és az értéksemlegesség konfliktuskerülése jellemzett. A történelem újrakezdődött, méghozzá Közép- és Kelet-Európában – most a Nyugaton a sor, hogy csatlakozzon hozzánk.

Bibó István tévedett. Mégis, legtöbbet idézett, az 1940-es évek második felében írott ragyogó történetpolitikai esszéi – melyeket sajnálatos módon a politológusi semmitmondások túlhivatkoznak s ezzel saját sekélyes színvonalukra szállítanak le – kiérlelt és következetes példái annak a „lemaradási” diskurzusnak, amely a történelem értelmét a nyugat-európai társadalmi–gazdasági alakzatok utolérésében látja. Ezekben Bibó két, egymással összefüggő hibát vétett: egyfelől az utólagos születés kegyelméből ítélte meg az őt megelőző félezer év magyar történelmét, másfelől pedig a nyugati történeti fejlődés eredményét úgy tekintette, mint valamiféle mindenkorra érvényes s egyedül elfogadható, alternatívanélküli végeredményt. Mindkét tévedés a rá jellemző progresszív szemlélet egyoldalúságból fakadt. Eszerint Magyarország – és tágabban az egész közép- és kelet-európai térség – eleinte el-elmaradt a nyugat-európai fejlődéstől, majd elreteszelődött annak eredményeitől és többízben megpróbált „utolérési” próbálkozásai ellenére sem tudott rátérni a tőlünk nyugatra kijelölt helyes útra, mindez pedig torzulásokat okozott.

Ez az egyirányú, teleologikus történelemszemlélet lineáris fejlődési vonalat tételez fel, amely azzal a tautológiával bizonyítja saját állításait, amiben a fejlődés eredményei magát a fejlődést igazolják.

a fejlődés pedig csak a történelem folyamatára rápillantó egyik szemszög normatív ítéletének látszik, amely egy másikból talán éppenséggel hanyatlásnak tűnik. A történelemben csak változások vannak, amelyek könnyen lehet, hogy évszázadok múlva árulják el értelmüket – így válhat a valamikori lemaradás is előnnyé, a haladás pedig a rá egykor oly’ büszke nemzetek vesztükbe rohanása lesz.

Az 1945 és 1948 közötti Bibó-szövegek a progresszív, nyugatos lemaradás-diskurzus leglogikusabb írásai a magyar eszmetörténeti hagyományban. 1946-ban írott A kelet-európai kisállamok nyomorúságának kiindulópontja, hogy történeti visszatekintésben úgy tűnik: „semmi kétség, hogy ezek az országok a nyugat- és észak-európai kész, érett demokráciáktól igen messze esnek.” Ennek oka társadalmi szerkezetük adottságaiban keresendő, amely félezer éven keresztül megakadályozta, hogy a nyugati mintákat kövessék. A fokozatos elmaradás okozta, hogy Közép- és Kelet-Európában „a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze” s „antidemokratikus nacionalizmus” alakult ki. Ilyenformán pedig „ezeknek az országoknak a társadalmi és politikai fejlődése megakadt, vagy ha tovább folyt is, nem tudta felmutatni azt az egyenesvonalúságot és belső hitelt, mely egyrészt Nyugat- és Észak-Európa, másrészt a Szovjetunió fejlődését jellemzi.” – Rögtön el is érkeztünk a kulcsmondathoz, amely szerint tehát létezik „egyenesvonalú fejlődés”, közönséges néven haladás, amely immár nemcsak a Nyugat, hanem a Szovjetunió sajátja is!

A nyugati fejlődés vonalára való visszakapcsolódás reményét ennek megfelelően a történeti magyar állam (maradványainak) megsemmisülése és a „demokratikus kísérlet” megkezdése jelenti. (A megszálló Vörös Hadsereg tehát, bár ezt Bibó természetesen sehol sem írja, a történelmi zsákutcából való kitörést elhozó drámai erő volna.) A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című, egy év múlva írott szövegében Bibó úgy összegez, hogy „a magyar társadalmi és politikai fejlődés hazai történelmünk első ötszáz esztendejében együtt haladt a Nyugattal, a 16. század elején azonban megakadt, s azóta egészen a legújabb időkig nem tudta a fejlődés egyenes útját megtalálni” (kiemelés tőlem). Amikor ugyanis választani lehetett volna, a magyarság sohasem döntött jól s utolsó történelmi horderejű választását 1867-ben is elrontotta – állítja Bibó. De végre is, mi az a bizonyos „egyenesvonalú nyugati társadalomfejlődés”? – Nem más, mint „a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó”, annak korlátait folytonosan lebontó, ezzel a társadalmat mozgásban tartó, a nemzeti emancipációt az egyetemes emberi szabadság kibontakozásával párhuzamosan megvalósító lankadatlan törekvés. Ami tehát véleménye szerint 1945-től kezdve a magyar társadalom előtt álló kihívás, az a „társadalomfejlődés zsákutcájába beszorult” helyzetből a „nyugati fejlődés vonalára való visszatérés”. Lemaradás után újracsatlakozás. Bibó élvezetes történeti lírája a modernizáció és a nyugati alakzatok hiánytalan átvételének igencsak prózai parancsát hordozza.

Bibó szemiotikai hálója egyoldalúan negatív, ráadásul a nyugati mérce irgalmatlan alkalmazása miatt öngyarmatosító szemléletet tükröz. Úgy tekint ugyanis a Mohács utáni magyar történelemre, mint amely minden lehetséges döntési ponton a Nyugattól való fokozatos távolkerülést és ennek következtében megrekedést eredményezett. A mérce minden esetben a nyugati társadalomfejlődés aktuális eredménye, amelyet – időtől és tértől függetlenül – érvényesíteni kell, hogy a történelem fősodrában maradhassunk. Az 1948-ban írott Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelemnek már a címe is önmagáért beszél. És a többi, idézett írásában is egyre csak vakvágányra került vagy éppen zsákutcában veszteglő s ott megrekedt nyomorúságos közép- és kelet-európai társadalmakról olvashatunk, amelyeket felemásság jellemez, alávetés, kizsákmányolás és elnyomás kínoz, szerkezetük deformált, a meghasonlások és egyensúlytanságok miatt végzetes és tragikus vonásokkal bírnak, sőt a kiútkeresés folytonos elhibázása hisztérikus gondolkodást alakított ki bennük, az ellentmondásos és zűrzavaros viszonyok pedig diszharmonikus kollektív alkat kialakulásához vezettek (minden kifejezés Bibóé).

A rendszerváltoztatás utáni értelmiségi közbeszéd legtöbbet idézett szerzője már-már történetfilozófiát csinált a merev és mozdulatlan, ezért szükségképpen válságokhoz vezető, majd pedig elkerülhetetlenül katasztrófába torkolló közép- és kelet-európai fejlődési (?) útból. Más szavakkal, a régiónkról szóló bibói fabula metafizikai síkra helyezte a Nyugattól való lemaradást s egyúttal annak nevében kolonizálta gondolkodásunkat. Ám az az érzésünk, hogy

meg amikor szerzőjük valósággal kéjeleg a késedelemért automatikusan bekövetkező büntetések történeti ostorcsapásainak részletezésében. Ne felejtsük el: a ’40-es évek végi Bibó-szövegek az értékes életmű legtöbbet interpretált darabjai, amelyek egyúttal a ’89 előtti összellenzéki kánon kérügmáját alkották (lásd: Bibó-emlékkönyv. 1980). A húsz évig tartó posztkommunizmus szétbomlásának, a gazdasági válságnak és „a nyugati fejlődési út” egyértelmű válságjelenségeinek kellett elkövetkezni ahhoz, hogy a nyugatos bibói konszenzus felbomoljon.

Bibónál persze radikálisabb – és nálánál összehasonlíthatatlanul színvonaltalanabb – követői is voltak a nyugatosítási beszédmódnak. A Jászi Oszkár-féle polgári radikális program történet- és aktuálpolitikai értelemben is ilyennek számított, akárcsak az urbánusok kulturális felfogása, akik legjobbja, Ignotus, is úgy vélte, hogy „az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart”. E radikális „őszirózsás gondolat” egy évszázadig tartott: a nyugati mintakövetés utolsó akkordja a liberális értelmiség pártja, az SZDSZ volt, amely politikailag és kulturálisan az összes nyugati elvárást hordozta a privatizációtól kezdve a laicizáción át a piac- és drogliberalizációig. A nyugati orientáció persze nem csak progresszív liberális, hanem konzervatív szemszögből is megfogalmazódhatott, példa erre Szekfű Gyula gondolkodása (A magyar állam életrajza. 1917/18) és Hóman Bálinttal közösen írott monumentális történeti tablója (Magyar történet. I–VIII. 1928–34). Bár a magyar történelem Ady összegzésében úgy hangzott, hogy „Komp-ország legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között. Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”, alig akadtak, akik ne a Nyugat vonzáskörében képzelték volna el e Keletről jött nép jövőjét. Kivételt jelent Veres Péter, aki szerint „polgárok már nem lehetünk, de már ne is akarjunk lenni. Nyugaton hát nincs keresnivalónk”, és a 20. század derekán eurázsiai hagyomány-rekonstrukcióba fogó mágikus realista Kodolányi János.

A magyar eszmetörténet derékhada a Kelet és/vagy Nyugat sorskérdésében azonban mindig a két kulturális zóna közötti helyet jelölte ki a magyarságnak, méghozzá a többi közép- és kelet-európai nép sorsközösségében. Európa és magyarság soha nem állt ellentétben: „a magyarság Európában, Európa a magyarságban” élt (Szabó Zoltán) és általános volt a meggyőződés, hogy „Szent István óta Nyugat-Európához tartozunk” (Illyés Gyula). A magyar nacionalizmus tudós kutatója, Joó Tibor szerint a „keleti jövevény őrzi, s éppen keletisége örökéből, a legnyugatibb hagyományt és ő a jövendő előhírnöke” (A magyar nemzeteszme. 1939). A hovatartozással kapcsolatos konszenzuson belül árnyalatnyi különbségek akadtak csak; Karácsony Sándor, a különleges „magyar észjárás” megfogalmazója például úgy vélte, hogy „Magyarország Kelet-Európa legnyugatibb pontja”. A Kossuth-féle dunai együttműködés hagyományából is táplálkozott az őshonosságot képviselő, így a nyugatosítást eleve elutasító népiek közép-európai összefogást sürgető gondolkodása.

A népiekre oly’ jellemző autochtonitás és a közép- és kelet-európai népek „tejtestvériségének” gondolata Németh Lászlónál szervesen összekapcsolódott, sőt a nyugati és a keleti életmód közötti „közép-európai harmadik út” történetpolitikai programjává sűrűsödött. 1935-ben írott Magyarság és Európa című könyvének alapmegállapítása érvényesebb, mint valaha! Ebben az áll, hogy a 18. század vége óta Nyugat-Európa végleg kimerítette magát, az iparosítás, a kapitalizmus és a gyarmatosítás kifárasztotta, a kontinens tőle keletre eső fele viszont sértetlenül őrzi Európa eredeti lendületét. Mint írta: „Európa ezerév alatt folyton mozgott, de nem minden nemzete mozgott állandóan […] Európa halálra futotta magát a gazdasági terjeszkedésben […] A kiterjedt, elsivatagosodott és válságában tehetetlen Európa, melyről idáig beszéltünk: felszín. Alatta a válság rángásain át is kivehető egy másik, amely nem terjed ki, hanem összeszedi magát, nem sivatagot terít, hanem kutat ás, kutat a sivatagnak.” A lengyel síkságtól a Balkánig és a Cseh-medencétől a Fekete-tengerig tartó térségre gondolva úgy látta, hogy „rengeteg és sokféle el nem használt prehistória alszik az ébresztőt várva. Most volna itt az ideje, hogy […] Európa nagy válságában megmozduljon, s amire nem képesek a történelemmel megkötöttek, megalkossa magában, új történelmet kezdve.”

számos példa bizonyítja, hogy az egykori lemaradás hasznot hajt, sőt a kiutat olykor a valamikor zsákutcának tartott leágazások és a mellékutcák jelentik! Bizonyos történelmi helyzetekben a fórt éppen egyes „fejlődési fázisok” kihagyása biztosítja, a lineáris haladásnál pedig gyorsabb lehet egy-egy huszárvágás vagy meglepő ugrás. Ehhez hasonlóra utalt Dosztojevszkij is, aki úgy írt (Az Író Naplója, 1876. április), hogy „az oroszok, amíg ott [ti. Nyugat-Európában] a tudomány feltalálásával voltak elfoglalva, […] a cárság megteremtésén munkálkodtak […] Teljes ezer éven át kegyetlen ellenségek ellen védekeztek, akik őnélkülük rázúdultak volna Európára”. A Nyugathoz képesti lemaradás diskurzusa mindenkori kritikájának fő – és nem mellesleg: történetileg igazolható – toposza szerint, míg a kontinens keleti fele élet-halál harcot folytatott, addig Nyugat-Európa ennek (is) köszönhetően békésen fejleszthette és élvezhette a tudomány áldásait. Az egykori kölcsönt azonban egyszer vissza kell fizetni s minél később, annál nagyobb rajt a kamat. Dosztojevszkij úgy folytatja, hogy „a tudomány fejlődésével és megerősödésével együttjáróan Európa erkölcsi és politikai állapota szinte mindenütt szétzilálódott. Vagyis mindenkinek megvan a maga öröksége, és még nem dőlt el, ki kit irigyel majd. [!] Mi a tudományt mindenesetre megszerezzük majd, az viszont még nem egészen világos, mi lesz a sorsa Európa politikai egységének.” A haladás mérlege tehát úgy fest, hogy ami békeidőszakban fejlődésnek látszik, kárunkra lehet a harcos időkben.

Publicisztikájában a szlavofilek történetpolitikai perspektíváját tankönyvbe illő módon érvényesítő, ultrakonzervatív Dosztojevszkij az orosz történelem eredményeit – cári tekintély, pravoszláv hit, zemsztvo – a Nyugattól való lemaradás áldásának tekintette. Mint fogalmazott (Az Író Naplója, 1877. május–június), Oroszország az új Európához fog tartozni, éppen azért, mert nem járt a haladás zsákutcájában! Oroszország ugyan megpróbált csatlakozni a felvilágosult Európához, de az folyton lenézte, igyekezetét nem méltányolta, illetve nyugatos értelmisége és a Nagy Péter-féle reformok csak látszat-európaizációt végeztek rajta. A felvilágosodásból és következésképpen annak negatív következményeiből – mint a szekularizáció és az individualizmus, az állam egységét megbontó kritikai racionalizmus, valamint az egyoldalú gazdasági szemlélet – kimaradó Oroszország vélekedése szerint önerejéből emelkedhet fel oda, ahonnét a Nyugat önhibájából taszította le magát. – Ha a dosztojevszkiji russzofil szöveg egyesek számára némileg sértődöttnek is hat (pedig nem az: csak büszke), nála kortársibb gondolkodót aligha találhatunk a nyugati pénzügyi és világpolitikai tervezőközpontok által javallott kolonizációs ízű válságkezelő programok, a proxy-háborúk és filantrópiával átszőtt demográfiai-kulturális transzfigurációk korában.

A nyugatosok és tradicionalisták ellentéte nálunk a népi–urbánus vitában nyert kifejezést, Oroszországban européerek és szlavofilek, Romániában modernizátorok és autochtonisták csaptak össze. Emil Cioran azonban a két világháború között a nyugati értékek nélküli nyugatosítás paradigmájában gondolkodott (Románia színeváltozása. 1936), bizonyítva, hogy bár minden européer modernizálna, de nem minden modernizáló nyugatosítana. Húsz év múlva már rezignáltan írt a történelem pólusváltásának bizonyosságáról. 1957-ben úgy vélte (Oroszország és a szabadság vírusa), hogy ha „Európában felállítjuk az életerő zónáit […] Kelet felé közeledvén mind nagyobb hangsúlyt kap az ösztön és kisebbet, ahogy Nyugat felé megyünk.” Az Európa keleti felén élő „nemzetek korántsem mondták ki az utolsó szót. […] valamennyien olyan biológiai alapokkal rendelkeznek, amelyeket hiába keresünk Nyugaton. Rosszul bántak velük, kisemmizték őket, névtelen vértanúságba lettek taszítva, […] talán a jövőben kapnak kárpótlást”. Cioran úgy látta, hogy ezek a népek adnak új lendületet a földrésznek, ugyanis a Nyugathoz hasonlóan még nem merítették ki magukat.

A szabadság struktúrái tőlünk nyugatra jó ideje az élet ellen fordultak: a liberális demokrácia ellankasztotta a vitális ösztönöket, a szekularizáció racionalizmusa a történelem terhétől való megszabadulás ígérte, sőt egyes kortárs törekvések egyenesen az élet biológiai alapjai ellen törnek. A konzervatív antikommunisták közé tartozó, Nyugatra emigrálása után – immár nemcsak Keletről – éles kritikákat kapó Szolzsenyicin 1978-ban a Harvardon tartott tanévnyitójában igen meglepte hallgatóságát, amikor azt mondta, hogy „az emberi jellem Nyugaton meggyengült, Keleten megerősödött. A szovjet nép hatvan év alatt, a kelet-európai népek három évtized alatt olyan lelki tapasztalatra tettek szert, ami jóval megelőzi a Nyugatot. A sokféle és halálos erejű nyomás alatt az élet erősebb, mélyebb és érdekesebb jellemeket alakított ki [itt], mint a szabályozott nyugati jólét.” Az orosz Gulág-túlélő arra utalt, hogy a kommunizmus nyomása életben tartotta az uralma alá vetett népek ösztöneit, s mivel Közép- és Kelet-Európa népeinek élete és függetlensége állandó veszélyben volt, így a szabadság iránti vágy és a nemzeti hagyományok tisztelete errefelé folyamatos aktivitást mutatott. Azonkívül a vasfüggöny miatt azok a hatások sem érték el e társadalmakat, az elmúlt negyedszázad pedig kevésnek bizonyult meggyökeresedésükhöz, amelyek túloldalán a fogyasztói materializmussal és a liberális közönnyel együtt járva a ’60-as évek óta aktívan hozzájárultak a nemzeti és közösségi kultúra szövetének szétzilálásához.

Bár a Balti-tengertől a Balkánig és az Odera–Neisse–Duna-vonalától a Dnyeszterig Európa középső és keleti felét évtizedekre hibernálták, ez a politikai jégkorszak nemcsak örökös védekezésre késztette az itt élőket a hideg ellen, amely növelte ellenálló képességüket, de azoktól a vírusoktól is védelmet jelentett számukra, amelyek csak a melegben fertőznek,

E köztes térség népei egyébként sem egyenesvonalú utat járnak, amint Bibó a Nyugatról és a kommunizmus tanítása a Keletről állította, hanem hurkokon és szökésvonalakon közlekednek, amelyek adott esetben szélárnyékot, föld alá húzódást és olykor történelem alatti életet jelentenek, hogy adandó alkalommal meglepő feltámadásokat produkáljanak.

Azok a kulturális hatások, amelyek a felvilágosodás óta eltelt kettőszázötven évben érvényesültek Nyugaton és az elmúlt ötven évben áthatották az ottani kultúrát, a ’90-es évek neoliberális kurzusával pedig diadalra jutottak, Közép- és Kelet-Európát több hullámban érintették ugyan, de legalább annyira – például az előbb vázolt történelmi okokból kifolyólag – el is kerülték. A 20–21. század fordulójának olyan (ellen)kulturális jelenségeiből pedig, mint a multikulturalizmus és a bevándorlás pártolása, a nemek és hagyományos szerepeik összezavarása (gender-ideológia, LMBTQ-identitás, queer-elmélet) vagy az emberjogi doktrína, e térség szinte teljes egészében kimaradt, de legalábbis immunisabbnak tűnik velük szemben, mint a nyugati társadalmak. Ezek, valamint a nemzeti szuverenitás támogatása okán, aztán a nemzeti összetartozástudat értékelése és a származási kötelékek (etnikum, nyelv, szülőföld, vallás) értékének tudata miatt Európa középső és keleti része a kontinens nyugati felétől eltérően gondolkodik az olyan kérdésekről, mint az európai egységesítési folyamat és a nemzetállami önállóság viszonya, az azonos nemű párok jogai és a muszlim migráció, s különösen annak kezelése.

Az elmúlt évek statisztikai adatai rendre azt bizonyítják, hogy a közép- és kelet-európai népek korunk civilizációs kérdéseiben nagyon hasonlóan gondolkodnak, minduntalan a biztonságra törekvést, az önvédelmet és a hagyományos értékeket részesítve előnyben. A Chatham House 2016/17 fordulóján felvett adatai szerint például a magyarok és a lengyelek közül kétszer annyian válaszolták azt, hogy a menekültválság kezelése volt az Unió egyik legnagyobb tévedése, mint a belgák, franciák vagy a britek. Utóbbiakhoz képest egyaránt átlag fölött mondtak nemet a további bevándorlásra, a muszlimok integrálhatóságára és az azonos neműek házasságára. A 28 uniós tagország közül – Olaszországot kivéve – csak 11 volt kommunista országban, illetve Görögországban nem házasodhatnak össze azonos neműek (Magyarország és hat másik állam alkotmánya tiltja is) és fogadhatnak örökbe gyermeket. A régió e tekintetben legmegengedőbb két országa, Észtország és Szlovénia is konzervatívabb, mint a nyugati EU-tagok bármelyike. A Századvég 2016–17-es európai felmérése szerint a migrációra vonatkozó kérdésekben kimutatható, hogy a közép- és kelet-európai közvélemény egyetért a kerítésépítéssel (e kérdésben az uniós átlag 37 százalék, míg Bulgáriában 90, Magyarországon 77, Szlovákiában és Csehországban 50-50 százalék mondott igent a kerítésre), a kvótarendszerrel pedig 80–90 százalékuk nem (e mezőnyből is kiemelkedik Csehország, Magyarország és Románia). Egy 2017 legvégén nyilvánosságra hozott közvéleménykutatás szerint a lengyelek 74, a csehek 81, míg a szlovákok 82 százaléka ellenzi a brüsszeli kvótákat. A Nézőpont Intézet tavaly nyári adatai szerint a magyarok 87, a bolgárok 89 és a románok 82 százaléka vélekedett ehhez hasonlóan, míg a németeknek csak a fele, az osztrákoknak pedig csupán 46 százaléka. – Nem csoda, ha Frank Füredi, magyar származású, Angliában élő társadalomtudós úgy véli, hogy „a hagyománytól való nyugat-európai elidegenedés jóval kevésbé jellemző Kelet-Európára” s ez „az értékkülönbség az EU tagállamai között nagyjából egybeesik a régi Kelet- és Nyugat-Európa felosztással” (Célkeresztben Magyarország. 2017). Az értékek kétsebességes Európájában mi vagyunk az első fokozat.

A közép- és kelet-európai népek a történelem terhe alatt alakították ki túlélési stratégiájukat, amely az azonos földrajzi környezet, a Nyugat és Kelet felől érkező nagyon hasonló kihívások és a történelmi együttélés megannyi közös történelmi kerete miatt együvé kovácsolta őket. Napjainkban derül ki, hogy a sokáig „történelem alatt” élő népek (lettek és albánok, magyarok és románok, lengyelek és bolgárok, csehek és szerbek, szlovákok és horvátok), amelyek a 20. század közepe óta kimaradtak számos nyugat-európai kulturális folyamatból, valójában nem maradtak le semmiről. Pláne nem vesztettek semmit, sőt inkább nyertek ez által. A százötven éve tartó felzárkózási diskurzus idejét múlta, először báját, aztán értelmét veszítette el.

A nyugati gyarmatosítók anyaországainak elbizonytalanodása együtt jár gondolkodásunk dekolonizációjával. Nagyon úgy tűnik, hogy „a jövő planétánk kültelkeié” (Cioran) – a kimerült centrum halk összeroppanásának hangjait túlharsogja a periféria felemelkedésének robaja.