A politikai inkorrektség fantomjáról

Néha egészen úgy tűnik a médiafogyasztó ember számára, mintha a magyar jobboldal legnagyobb fegyverténye 2017-ben a sivalkodni ige újrafelfedezése lett volna.

(Nem kéne ezt a jobboldalt idézőjelbe tenni? Nem ilyen kétes, európai értelemben vett alapon, persze. Hanem mert ezekben a százszorosan levitézlett és meghasonlott időkben minden kifejezés idézőjelek közé kívánkozik, a kötőszavakat is ideértve. Ennek megállapítása a minden Egész eltörött óta persze nem vall túl nagy eredetiségre, ugyanakkor abból az „értékekkel” és „eszmékkel” szembeni naiv attitűdből, amit ma is általánosan tapasztalunk, nem éppen az szűrődik le, hogy az enfarkába harapó huszonegyedik századi ember számára – által! – mélyen megélt igazság lenne.

Ez a bizonyos ember ugyanis továbbra is rendíthetetlen bizalommal fejtegeti azt, hogy miben hisz, az örök cicus-kutyus dichotómiától egészen a különböző társadalomszervezési képletekig terjedő íven, miközben nem kevésbé igaz rá az, amit Pessoa ír a költővel kapcsolatban, hogy „olyan jól ért a mímeléshez, / hogy tetteti a bánatot, / a bánatot, mit tényleg érez”, hiszen a posztmodern, tetszik vagy sem, nem pusztán ernyedt értelmiségi duma, nem a zsidó-szabadkőműves világösszeesküvés ármánya, hanem nagyon is mindennapi valóság, agy- és gerincvelőnkbe hatoló tapasztalat.

A közösségi oldalak által generált véleményfluktuáció korában kényszert érzünk arra, hogy kerek világnézetünk és nem csituló mondandónk legyen, és persze nincs azzal semmi baj, ha valaki büszkén hirdeti, hogy a lézeres szőrtelenítés, a saját testsúlyos edzés, a homeopátiás rákkezelés, a laposföld-eszme, a revizionista gyurcsányizmus vagy akár a jobboldaliság talaján áll,

A kiberterekben koslató legbőszebb, legelvakultabb, legküldetéstudatosabb kombatnyugger is genetikusan, menthetetlenül meta; horribile dictu: talán még Puzsér Róberttel is így áll a helyzet.)

Nem gondolom, hogy a szó használatát az ellenség dehumanizálásának szándéka vezetné. Inkább afféle rácsodálkozó eufóriát (büszkeséget?) érzek ki belőle, kommunikációs értéke körülbelül annyi van, mint a „nagyárpi” lexéma ismételgetésének. Az újhullámos médiatermékek szerzői minden bizonnyal visszautasítanák ezt a föltételezésemet, és a politikai korrektség bukásával hozakodnának elő, de hát ezzel meg is érkeztünk a probléma kellős közepébe.

Ez a fogalom, a „politikai korrektség” annyi újságírói, politikusi és kormányzati szájban megfordult már, hogy ha valaha rendelkezett is valódi tartalommal, mára teljesen kiüresedett, jószerével semmit nem jelent. A píszí kétségkívül ügyes buzzword volt a politikai küzdelemben, a nyelvi béklyók legyűrésének ügyét felvállalva a nemzetközi jobboldal, élén a szöszi ingatlanmágnással (elő az idézőjeleket!), hosszú évtizedek után kezdeményezni tudott, lendületet tudott nyerni, képes volt megragadni tőle eleddig idegen rétegek fantáziáját. A píszí elleni harccal egyszer csak a jobboldalhoz került a lázadás letéteménye, ami a nyugati világban a legitimáció legfőbb forrása. Az „inkorrektség” a megkérdőjelezés morális energiáit kölcsönözte a feltörőben lévő szuverenista-populista csoportoknak. A tell it like it is mozgalmában sajátos romantikává elegyedett a nagybetűs Igazság követelése és a kéjes trollkodás. Keresztülgázolni az eufemizmusokon, vadul lerántani a leplet az elfinomkodott lényegről, mindenáron megmondani az őszintét – mindez érthető módon vonzóbb alternatíva volt sokak szemében, mint a médiaszociológusok meg az emberi jogi aktivisták pengeszája.

Persze ez a lázadás nem is lehetett más, mint paródia, a cselekvés többszörösen át- és megemelt karikatúrája. Hatvannyolc egy ironikus kacsintással leterítette a vérben, szenvedésben, társadalomban bővelkedő történelmet (Sieyès abbé röpiratokat és alkotmányokat szövegezett, Cohn-Bendit a kollégiumi házirendet tákolta össze – érzékeljük a bejárt utat); az alt-right forradalma a mémhadsereggel, a felfüggesztett Twitter-felhasználók mártíromságával és egyebekkel a végsőkig feszítette a travesztiát, miközben az általa hirdetett felforgatás merőben virtuális maradt.

Az most kevéssé érdekes, hogy az „inkorrektség” fogalma bármikor is takart-e mást, mint élettelen, kockuló hülyegyerekeket és közvetlen politikai érdekeket; a lényeg az, hogy ma nem több puszta reklámszlogennél, az egyik legerősebb reklámszlogennél a piacon, tehetjük nyilván hozzá, hiszen hiba nélkül elő tudja hívni az elvárt reakciókat a közönségből. Gilles Lipovetsky szerint a liberális hipermodernitást a csábítás uralma határozza meg, ennek nyelvi leképeződése a minden ellentmondást elzsongító, simulékony politikailag korrekt beszéd; a közelmúlt legfontosabb és egyben legviccesebb tanulsága az, hogy ez a csábítás – a célcsoport megvesztegetése – az inkorrekt nyelvezet üres, sablonos durvaságain keresztül is ugyanolyan remekül kifejti a hatását.

Ebből a nyomokban sem bátor lázadásból akkor válhatna valami több, valami feltételes forradalomszerűség, ha nem az „igazság” rosszul értelmezett és őszintétlen eszményére, hanem egész egyszerűen a rosszindulatra alapoznák, ami – bárhogy is nézzük – az utolsó igazán emberszerű vonásunk. A pozitív gondolkodás propagandája minden tartalmunktól, ellentmondásunktól (de hát nem ugyanaz a kettő?) megfoszt, boldoggá csupaszít bennünket, miközben egyfajta eszkatologikus nekibuzdulással fertőtlenítik az egész kozmoszt, egyszer és mindenkorra felszámolják a melankólia, a cinizmus, a kétely baktériumtelepeit. A vécé peremén sivalkodó kórokozók, akiket elmos a végső, nagy Tisztaság – ez nem csupán egy bugyuta tévéreklám, hanem látomás. A politikában, a médiában, a kultúrában, a magánéletben egy pillanatra sem szünetel a verbális flóraszeptezés.

Ha valakiben annyi merészség lenne, hogy egy árnyalattal kevésbé előremutató nézeteket vall, vagy helyenként megenged magának némi morális kétértelműséget, azzal már-már igazi forradalmi tettet hajtana végre. „Feszegessetek témákat, melyekről senki nem akar hallani. Mutassátok meg a díszlet hátoldalát. Ne tágítsatok a betegségtől, az agóniától, a csúnyaságtól. Beszéljetek a halálról és a feledésről. A féltékenységről, a közömbösségről, a frusztrációról, a szeretethiányról. Legyetek alávalók: igazak lesztek” – írja Michel Houellebecq egy korai szövegében. Megmételyezni a Jóság totalitárius, steril bukolikáját – ha valami, akkor ez lenne a méltó feladat az inkorrektek számára, de hát egyben az a feladat is, amihez értelemszerűen a legkevesebb fogódzót nyújt a környezetünk.

„Nincs semmi különösebb bajom a külföldi vendégmunkásokkal, nem undorítóbbak vagy nyálkásabbak másoknál. Csak azért hozom fel őket, hogy visszataszító legyek, ez minden. Ahogy megesik, hogy olyanokat mondok, hogy maki, nigger, meg bibsi. Szándékosan. Néha hozzáteszem, hogy büdösek. Minél több sértő dolgot mondok, csak hogy felbasszam az emberek agyát. Nem érnek ezek egy fabatkát sem” – ezt már Michel Audiard, a francia film nagy alakja állítja. A forgatókönyvírót nem az sarkallta az inkorrektségre, mert szenvedélyesen szerette volna az igazságot, vagy mert fel akarta venni a küzdelmet egyes kártékony társadalmi tendenciákkal. Nem, Audiard-nak csupán az a szerény vágya volt, hogy a hidrogénbomba vessen véget az emberek világának, ennek a nevetséges komédiázásnak, amit magunk körül tapasztalunk,

A La nuit, le jour et toutes les autres nuits (Az éjszaka, a nappal és az összes többi éjszaka) című regényében a mindenből kiábrándult, megkeseredett, elaggott szcenarista, háta mögött megannyi közönségsikerrel és moziklasszikussal (egy csomó Gabin- meg Belmondo-filmet jegyzett), a párizsi utcákat rója, kocsmáról kocsmáról vetődik, minden sarkon belehasít a tudatába valami régi fájdalom, a német megszállás, a felszabadulás meg az azt követő féktelen megtorlás infernális jelenetei, mindebből pedig afféle céline-i szenvedéspanoptikum kerekedik. Audiard sorra vesz mindent: az egész városnegyedeket elpusztító bombatámadásokat, a gyerekük elvesztésébe beleőrült hajléktalanokat, a Libération napjaiban tömegével termelődő „ellenállók” által kopaszra nyírt nőket, az utcai lincseléseket – a fájdalmas képeket pedig autóbalesetben meghalt fia tragédiája teszi még élesebbé. „Megölték Myrette-et, megnyírták Quenotte-ot, megkínozták az öreg kokainárusnőt, bele akartak dögleszteni a fájdalomba. Egyszerűen nem tudom már elviselni őket. Ezért kívánom annyira, hogy a hidrogénbomba a seggükbe durrantson! Ezért imádkozom esténként, amikor elhaladok a Saint-Sulpice mellett” – folytatja Audiard, ám minden őszinte gyűlölete dacára (szpojler!) csak nem jön el a Frappáns Befejezés, maradnak a szitkok meg az alkoholizmus.

Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy az autentikus inkorrektség meghatározó jegye a világvége lázas kívánalma volna (ez feltehetően a fenti példa esetében sem több egyfajta – némileg olcsó – költői eszköznél), és a lényeg nem is abban áll, hogy ha már az idők szavát követve niggerezésre meg bibsizésre adjunk a fejünket, akkor minimum olyan egzisztenciális súlya legyen a szavainknak, mint Audiard-nál (mondjuk ez nem lenne hülyeség). A francia író inkorrektségét – ami véletlenül sem valamiféle jól lekottázható „üzenet”, „mondanivaló”, hanem egy sajátos atttitűd – azt teszi valóban felforgatóvá, hogy nem a különféle aktuális fikciókkal, hanem valami sokkal általánosabbal, az egydimenziós tisztasággal szemben rajzolódik ki, amelynek a politikai korrektség (a feminizmustól a fehér felsőbbrendűség elleni harcig) csupán egy többé-kevésbé jelentéktelen vetülete. Azzal a kíméletlen tisztasággal szemben, aminek a megvalósításán – bármilyen meggyőződéseket is kövessen, bármilyen értékekre is alapozzon – minden „oldal” nagy erőkkel dolgozik, ami csupán egyértelmű válaszokat fogad el, ami kizárólag az idillt tűri – a történelmet betetőző, idült mosolyt.

„A Rossz után való szomjúzás a Jó mértéke” – írja Georges Bataille Marcel Proust művészete kapcsán; a Rossz és Jó csupán az egymással való kölcsönhatásukban értelmezhetők, az emberi élet pedig ennek az örök ambivalenciának a hintamozgásában.

Ha van, ami igazán aggasztó, akkor az ennek a lendületnek az elvesztése.

A politikai ellenfelek sivalkodása meg kit érdekel?