Keleti nyitás, magyar modell

„A keleti nyitást övező kormányfői és egyéb szintű kölcsönös vizitek a múlt század közepének áporodott, dohos légkörét elevenítik fel, miközben Kína vadul száguld az információs szupersztrádán. Hasonló jelenségek figyelhetők meg a többi (orosz, török, vietnami) relációban is. A magyar kormányzati gondolkodás ezen a téren avítt, a partnerek számára értelmezhetetlen, hatékonysága a nullához konvergál. Igaz ez Paks II. esetében is, amelyet politikai oldalról megvédeni a világ legegyszerűbb dolga – lenne. A bővítésről a magyar törvényhozás 2009-ben hozott határozatot. Ekkor a Fidesz ellenzékben volt. Szakmai és környezetvédelmi oldalról is lehetne értelmesen érvelni – de nem, egyszerűbb a titkolózás és a beruházás körüli szerencsétlenkedés.

Véleményem szerint a »keleti nyitás« a kor kihívásaira adekvát (gazdaságpolitikai) választ adó irány, a globalizáció megjelenési formája. Lehetne trendinek is titulálni. De nem a magyar változatot. Ebben ugyanis pohos párttitkárokra és egyéb, a régmúltat megtestesítő csinovnyikokra hasonlító, furcsa figurák árnyai mozognak, sok esetben a levegőt is elszívva a legitim kezdeményezések elől, amelyek sikeréről az egésznek szólnia kellene. Mert máshol a keleti nyitás sikeres, és nem csak szóban. Pont azon országok körében, ahonnan mi állítólag éppen távolodunk. Vagyis Nyugaton.”