A szuverenitás ellensége – Mi van Soros György fejében? II.

Előző cikkemben a nyitott társadalom eszméjének árnyoldalait mutattam be: bár Soros György egyes műveiben a liberális demokrácia és a jogállamiság körülírásával definiálja eszményképét, máshol maga sem leplezi, hogy a mindenek fölé helyezett egyéni szabadság jegyében atomjaira morzsolt szerves közösségek helyén egy orwelli rémálom is létrejöhet. A Soros György könyveinek és írásainak tanulmányozása nyomán született jelen írás arra vállalkozik, hogy a nemzeti szuverenitás kérdésköre kapcsán is hozzájáruljon a Soros-vita kiszélesítéséhez.

* * *

„A fallal körülvett városok megépítése legalább annyira köszönhető az ellenségnek, mint az ott lakóknak.” (Soros György)

A szuverenitás ellensége

Soros György kritizálja a globalizáció visszásságait, de a folyamat legfőbb előnyét abban látja, hogy olyan fokú egyéni szabadságot tesz lehetővé, amit egyetlen állam sem biztosít polgárainak. Az egyén „mindenek feletti pozícióját”, követeli egy olyan szélsőséges individualizmus jegyében, ami a totalitarizmus rémét látja felsejleni a közösség minden formájában.

Soros A nyílt társadalom című könyvében azt írja,

Illusztrációra nincs szükség. Az üzletember véleménye szerint mind a kormányok, mind a gazdaság szereplői külön-külön is veszélyt jelentenek az egyén szabadságára, de még ennél is nagyobb fenyegetést jelent a kettő szövetsége (gondoljunk a nemzeti nagytőkére).

Soros György több művében is hangsúlyozza abbéli meggyőződését, hogy „az egyetemes elvek védelmét” sem az államokra, sem a piac szereplőire nem lehet bízni, hanem csakis a civil társadalomra. Az előbb idézett művében ezt így fogalmazza meg: „Az államoknak csak érdekeik vannak, elveik viszont nincsenek. Akkor hogyan lehetne rájuk bízni a globális értékek védelmét? Csakis úgy, ha a demokratikus országok lakói nyomást fejtenek ki a kormányaikra a globális társadalom szükségleteinek figyelembevétele érdekében.” Az „állam nélküli államférfi” a civil társadalom globális hegemóniáját óhajtja, amely mellett ha nem is szűnik meg, de elveszíti jelentőségét a nemzetállam.

Soros nem esetlegességként kezeli azt a lehetőséget, hogy a nemzetállami kormányok visszaélhetnek hatalmukkal – eleve ebből indul ki.

Mivel az egyéni szabadságot bálványozza, számára teljesen magától értetődő, hogy egy adott ország polgárai a nemzetközi civil társadalom segítségére szorulnak kormányaikkal szemben. (A demokratizmust ezúttal ne keressük a gondolatmenetében.) Az a tény, hogy szervesen kialakult és egymástól elkülönülő közösségekben illetve nemzetállamokban élnek az emberek, önmagában is aggasztja a szuverenitás ellenségét, hiszen a nyitott társadalom hívei szerint a közösséget fel kell áldozni az individuális szabadság oltárán – a kettő szerintük kizárja egymást.

A totális diktatúrák megrázó tapasztalatai egy generációt szolgáltattak ki annak az elhibázott válasznak, ami a tekintélyt és a társadalom hagyományos, organikus vonásait jelölte meg a totalitarizmus forrásaként. Soros ennél tovább ment, és a nemzeti szuverenitást is az egyénre leselkedő veszélyként azonosította.

De Maistre találó megfogalmazása szerint azonban „Korlátozni a szuverenitást, annyit tesz, mint lerombolni.” A nemzetközi civil társadalom önjelölt képviselői a nemzetállami szuverenitással szembeni hatalmi igényeik igazolására semmiféle legitimitást nem tudnak felmutatni. Soros be is ismeri, hogy a nemzetek önállóságának alárendelése az „egyetemes elveknek” csak azoknak kézenfekvő, akik nyílt társadalomban akarnak élni, és úgy gondolják, hogy „a nemzeti szuverenitást a nemzetközi értelemben vett közjó alá kell rendelni.”

Felvetődik a kérdés, hogy az ember közösségi természetét tagadó üzletember vajon mire gondol, amikor a „közjót” emlegeti.

Soros a népképviseleti rendszeren alapuló nemzetállamok kormányait nem tekinti a népakarat megtestesítőjének, azok nézete szerint nem annyira az emberek érdekét, hanem sokkal inkább a nemzet kollektív érdekét képviselik. Ez utóbbi az organikus társadalom ellenségeinek, Poppernek és Sorosnak nyilván elfogadhatatlan. Ők elszigetelt egyénekben és nem közösségekben gondolkodnak, így végső soron a nemzeti szuverenitás és a közérdek között is kibékíthetetlen ellentétet látnak: Soros szerint az EU történetének legfőbb kérdése is az,„hogyan küzdhetjük le a nemzeti szuverenitásból fakadó akadályokat a közérdek érvényesítéséért?”

A Pénzügyi vihar Európában és az Egyesült Államokban című könyvében ehhez azt teszi hozzá, hogy csak „a politikai tűréshatáron belül” kell lemondani a nemzeti szuverenitásról. A jelenlegi viták arról tanúskodnak, hogy a nemzeti szuverenitás megsértése és az arról való lemondás megkövetelése átlépte a politikai tűréshatárt, és épp ezért kérdőjeleződött meg az európai integráció mikéntje.

Soros már évekkel a migrációs válság előtt az integráció megtorpanásáról, sőt bomlásról írt,

Globális államot akar Soros? Nem, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy ez túlfeszítené a nyitott társadalom eszményét és az egyéni szabadságra nézve is sokkal veszélyesebb lenne, mint az önálló nemzetállamok. Ennek ellenére úgy gondolja, hogy a globális nyílt társadalom egysége (?) csak a nemzeti szuverenitás és a társadalomban lévő szerves kötődések rovására valósulhat meg. „Az organikus társadalom egysége kizár egy másik egységet, az emberiség egységét.” – írja, és egyértelműen az emberiség kellően absztrakt fogalma mellett tesz hitet. Ennek az elvont egységnek az irányába kell mutatnia Soros szerint az európai integrációnak.

Nyitott Európa

Soros szerint az EU a legjobb példája annak, amit Popper a társadalom „apránkénti” átalakításának nevezett. Soros A gyarlóság kora című könyvében azt írja, hogy az EU-nak „a globális nyílt társadalom prototípusaként” nyitottnak kell lennie a bevándorlók előtt. A szerző A lehetetlen megkísértése című művében nagy lelkesedéssel fejti ki, hogy a határok korunkra elveszítették jelentőségüket, és ezzel „az emberiség összes politikai vágyálma elérhető közelségbe került”. „Új szellem járja be a földrészt” (igen, ugyanarra gondolunk) és végre létrejöhet a nyitott Európa. Kontinensünk lakóinak szerinte segíteniük kell mindenkit, aki a nyitott társadalmat akarja választani.

A spekuláns egész Európát a nyílt társadalom kísérleti terepeként szemléli, de régebben úgy gondolta, hogy a posztszocialista országok lesznek az ügy élharcosai. Meglátása szerint Kelet-Európában az embereknek van tapasztalata a zárt társadalomról, ezért képesek lehetnek mintaszerűen megvalósítani annak ellentétét is.

Soros eredeti elképzelése az volt, hogy régiónk országai fogják inspirálni az önreflexióra képtelenné vált nyugati liberális társadalmakat, amelyek már olyan közel kerültek a nyitott társadalom eszményéhez, hogy fejlődésük értékválságba torkollott, vagyis céltalanná váltak. Utóbb be kellett látnia, hogy a visegrádi országok egyre kevésbé felelnek meg az elképzeléseinek. 

Ki az igazi európai?

Soros ellenfogalmi rendszerben gondolkodva szembeállítja egymással az „igazi európaiakat”, akik a nyitott társadalom eszméjét követik, és az „antieurópaiakat”, akik alatt lényegében a szuverenistákat és az európai integráció ellenzőit érti.

Ez a felfogás a tökéletes ellentéte annak a nézetnek, amit az európai konzervatív gondolkodók idei Párizsi nyilatkozata fogalmazott meg, miszerint egy „utópikus, határok nélküli világot hirdető” multikulturális „tév-Európa” áll szemben az „igazi Európával”, amelynek védjegye a nemzetállam. Ezzel a két nem csupán eltérő, hanem szögesen ellentétes Európa-értelmezéssel jól fémjelezhető az a vita, amiben a magyar kormány és Soros György közötti nézeteltérés is elhelyezkedik.

Soros szerint a szuverenitás ellenségei az igazi európaiság letéteményesei, és a nyitott társadalom ellenségeinek nincs helye ebben a fogalmi konstrukcióban. A magyar kormány álláspontja közelebb áll a Párizsi nyilatkozat meghatározásaihoz: Európát olyan önálló nemzetek alkotják, amelyek nem egyének puszta halmazai, hanem valós emberi közösségek.

Ellentét

Minden politikai indíttatású bagatellizálás ellenére be kell látni, hogy egy valós, sokrétű ellentét feszül a magyar kormány és a szuverenitás ellenségei között, ami a legkevésbé sem korlátozódik a migráció témájára. 

Soros ellensége a nemzeti szuverenitásnak és eleve bizalmatlan a nemzetállami kormányokkal kapcsolatban. A magyar kormány szuverenista és ugyancsak bizalmatlan a nemzetek feletti szervezetekkel és a „globális civil társadalom” önjelölt képviselőivel szemben. Ez a mostani konfliktus lényege.